Kedves Testvéreim!

Textus: Zsolt 106:1

Egy olyan igét hoztam most elétek, amely nemrégiben nagyon megfogott.
Három kérdést vetett fel bennem Isten a felolvasott Ige kapcsán. Gyertek gondolkozzunk és válaszoljunk együtt ezekre a kérdésekre:

• Adunk-e hálát az Úrnak?
• Az Úrnak adjuk-e a hálát?
• Miért adjunk hálát a mi Urunk Istenünknek?

1. Amikor ma bejöttünk a templomba és rövid ima után elfoglaltuk megszokott helyünket a padban, talán azt vártuk, hogy most az Isten itt adni fog nekünk valamit, legalább egy jó szót. Ehelyett felhangzik az Ige: "Adjatok hálát az Úrnak". Mi adjunk valamit, hálát, Neki. Talán nem ezt vártuk, hanem vigaszt, lelkünk simogatását, megmelengetését ebben a testi-lelki fagyos időben.
   Mi adjunk az Istennek, méghozzá hálát... De van-e hála egyáltalán a mi szívünkben?
   Ha az elmúlt év eseményeire gondolunk, - nincs még olyan messze, hiszen éppen csak pár napja számláljuk az új év napjait - sokunk szemei előtt igencsak szomorú események lebegnek.
   Személyes életünk komoly megrázkódtatásai: elhunyt és elvesztett szeretteinkre gondolunk, barátaink rokonaink súlyos betegségeire, saját gyenge egészségünkre, iskolai-, munkahelyi problémákra... De eszünkbe jutnak országunk, nemzetünk problémái is, és felrémlenek előttünk a nagy természeti katasztrófák is szerte e világban, háborúk...
   Nem sorolom tovább, inkább arra hívom fel figyelmünket, hogy az elmúlt esztendőben nemcsak borús események, kísértések, próbák és nehézségek voltak, hanem telve volt örvendezéssel, vigassággal is.
   Kicsiny gyermekekkel ajándékozott meg szülőket az Úr, keresztelők voltak közöttünk, konfirmációk és esküvők szép számmal. Új életek kezdődtek ebben a gyülekezetben is. Nemcsak betegségek voltak, hanem gyógyulások is, nemcsak problémák voltak, hanem azok megoldása is.
   Csalóka lehet a helyzetértékelésünk, ha azt nem Istenre nézve tesszük. Az ember, ha nem "felfele", nem az Istenre tekint, hanem csak "lefele", a földi dolgokra, akkor folyton a bajokra gondol és itt meg is rekednek gondolatai. A kilátástalanság sötét csapdájába zuhan. A Sátán kísértése ez, hogy csak eddig jussunk és Istent az Ő nagy áldásaival teljesen veszítsük szem elől.
   Megcsalt-e minket is a Sátán, elhomályosította-e mi lelki szemünket is, vagy tudjuk a mi Urunkat nemcsak kérdőre vonni, hanem áldani, dicsérni is, tudunk-e hálát adni Neki?
2. Hálát adni azt jelenti, hogy megköszönni.
   Meg szoktuk köszönni édesanyánknak, hogy a világra hozott, szüleinknek, hogy tápláltak, neveltek, gondoztak bennünket, barátainknak baráti, segítő magatartásukat, tanárainknak tanításukat, példaadásukat, játszótársunknak a játékot, munkatársunknak az együttmunkálkodást, vezetőinknek a helyes vezetést, az ajándékozónak az ajándékot, stb.
   Ez így is van jól, így helyes. Ne szokjunk le róla!
   Isten nem gátol minket abban, hogy köszönetet mondjunk, hálát adjunk mindazoknak, akik jót tettek velünk, sőt örül annak, ha áldáskívánást, hálát lát a mi szívünkben.
   De vajon az Úrnak megköszönjük-e az Ő ajándékait? Észrevesszük-e nemcsak azt a jót, amit embertársaink nyújtanak, de azt is, amit Isten adott és ad ma is számunkra? Felfedezzük-e az emberek jótettei mögött az Isten jótéteményét? De jó nekünk, ha így teszünk!
   Ne az embereknek adjuk az Istennek járó dicsőséget, hálát, köszönetet! Ha hálát adunk, köszönetet mondunk, ne csak futólag tegyük, csakhogy valakinek megköszönjük, mert így szokás!
   Vegyük ezt komolyan, figyeljünk oda, hogy kinek is tartozunk hálával, nehogy úgy járjunk, mint az az ember, akit egy számára meg nem nevezett vádló szavaira börtönbe zártak, és amikor valaki letette érte az óvadékot, az első ismerősnek köszönte meg, akit a börtönkapuban megpillantott, holott az azért jött, hogy megfenyegesse: ne higgye, hogy megúszta ennyivel.
   Így szól hozzánk az Úr Ézsaiás próféta által:
   "Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak." (Ézs. 42: 8)
   Adjuk meg Istennek, ami az Istené.
   Amikor az Úrnak járó hálát és köszönetet nem adjuk meg Neki, akkor meglopjuk az Istent. Amikor pedig az Istennek járó dicsőséget, dicséretet másnak adjuk, nem az Istennek, minden esetben bálványt tisztelünk az Úr helyett.
3. Ne legyünk kicsinyhitűek! Merjük észrevenni, hogy mennyi minden van, amit megtett, megtesz értünk az Úr, amiért mind-mind hálaadás illeti Őt!
   Megteremtette ezt a világot, benne minket és minden nap, amíg élünk egy-egy új nappal, új lehetőséggel ajándékoz meg bennünket. Kegyelméből nemrégiben egy új évet kezdhettünk meg. Gondunkat viseli, nemcsak ruhát és testi-lelki mindennapi kenyeret ad, de Ő tölti be minden egyes szükségünket.
   Ő volt az, aki formált már anyánk méhében is, és aki formál azóta is minket az Ő képére és hasonlatosságára, amilyennek jó lenni. Ő adott e cél érdekében keresztet, próbát is, de Ő adta az erőt is annak elhordozásához, Ő adta a kimenekedést is nehéz helyzetünkből. Ő, a mindenható Isten tudja, ismeri legjobban a mi javunkat, és meg is adja azt nekünk, "mert jó, mert örökké tart szeretete" – ahogy a zsoltáríró írja.
   Hogy érthetőbbé váljanak ezek a szavak, elmondok egy rövid történetet. Talán többen ismerik a Testvérek közül, de mégis, hadd ismételjem, nemcsak azok kedvéért, akik nem ismerik, hanem mindannyiunkért, mert igen érdekes és elgondolkoztató:
   "Hazafelé tartott a kórházból. A legjobb barátját akarta meglátogatni. Elkésett. Az intenzív osztályon mindent megtettek a betegért, de nem tudták kiragadni az infarktus gyilkos markából.
   Még negyvenéves sem volt, akárcsak ő maga. Találkozott a gyerekeivel, a feleségével. A fájdalom szinte az eszüket vette. Csak megölelte őket, szó nem jött ki a torkán. Érezte, ha még egy percig ott marad, ő is az intenzíven végzi.
   Kirohant a kapun. A néma, tehetetlen düh űzte, hajtotta. Kifulladva ért a templomparkba. Kábult fejében végre összeállt a mondat, amely a kórház óta zakatolt benne:

• Hát Isten ez? Milyen Isten az ilyen? - szeme könnybe lábadt a dühtől és a kétségbeeséstől.
• Megpillantotta a keresztet. A töviskoszorúzott, sebektől borított testet, a szenvedő arcot.
•  Hát ilyen... - mormogta maga elé, és kicsit alábbhagyott a nyomás a fejében.

Ilyen Istenünk van, Testvéreim, akinek örökké tart szeretete. Aki nem hidegen nézi mennyei kényelmes páholyából, hogy az ember hogyan szenved itt a földön a bűn, bűnei miatt, hanem lejött a mennyből és itt a földön szenvedett és halt meg a mi bűneinkért, hogy aki hisz őbenne annak örök élete legyen. Nem magunktól kell ezért erőlködnünk: a hitet is ő adja Szentlelke által, csak fogadjuk el, hogy eljöjjön számunkra az az idő, amikor majd nem lesz többé fájdalom és halál, sírás és fogcsikorgatás. De addig is az Isten letöröl szemünkről minden könnyet.
Az Ő jóságos kezében van a mi életünk. Annak az Istennek kezében, aki egyszülött Fia, Jézus Krisztus életét a kereszten értünk feláldozta, de fel is támasztotta a halottak közül.
A mi Urunk Jézus Krisztus kezébe "adatott minden hatalom mennyen és földön", Vele járhatunk életünk Útján, Őrá bízhatjuk magunkat teljesen. Bár Ő hatalmas Isten, szóra méltat bennünket, szól hozzánk az ő Igéje által, és szólhatunk Hozzá az imádság által. Meghallgat és megsegít minket, mert szeret. Sőt: Jézus Krisztus is könyörög érettünk az Atyánál.
Ő ismeri örömeinket és bánatainkat.
Hogyne indítana bennünket ez a mérhetetlen kegyelem és szeretet hálaadásra! Ha az embereknek megköszönjük jótetteiket, hogyne köszönnénk meg az Istennek ezt a hatalmas kegyelmét, szeretetét, az Ő jótéteményeit!
Hálaadásra nemcsak egy-egy időszak, pl. egy nap vége, az este alkalmas idő, hanem minden időpont. Bármikor, ha visszatekintünk az ő jótéteményeire, szeretetére, gondviselésére, bíztatást jelenthet számunkra a mindenkori aktuális helyzetünkben, a mindenkori jövőre nézve.
"Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete."
Adjunk hát hálát, köszönetet Őneki, Ami Őt illeti azt Neki és ne másnak adjuk, mert van miért hálát adjunk! Ámen.