Mt 27:57-66; Jel.1:17-18

Kedves Testvéreim!

A napokban végig követhettük Jézus útját egészen a keresztre feszítésig. Az események egyre gyorsuló tempót vettek. Nagyon mozgalmas volt ez az utolsó nap. Hihetetlenül sok minden történt viszonylag rövid idő alatt. A leírások is igen részletesek.
Gondoljunk bele mi mindenről tudósít bennünket a Szentírás a Gecsemáné kerti vívódástól a kereszten kimondott „Elvégeztetett” szóig. Érdemes még egyszer – ebből a szempontból is - lassan és módszeresen végigolvasni, számba venni ezeket az eseményeket.
Ehhez képest nagyon keveset tudunk arról, hogy mi történt szombaton, mi történt Jézus halála és feltámadása közötti időszakban. Szűkszavú, csendes tudósítást olvashatunk csupán erről az evangéliumokban. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem történt semmi.
Nyilvánvalóan a Jeruzsálemben ebben az időszakban történtek kevésbé fontosak Isten szabadító munkája szempontjából. Ezért is nem írtak róla sokat a szentírók. De azért érdemes ezeket is elolvasni és elgondolkodni rajtuk.
A nagy horderejű dolgok ugyanis kozmikus szinten, a láthatatlan világban zajlottak le ebben az időben. És ott is értették igazán az események súlyát.
Mindebből sem a főpapok, sem, Pilátus, sem a katonák, sem a húsvétot ünneplő tömeg nem láthatott semmit.
De még a tanítványok sem tudták mi történik, noha nekik Jézus előre elmondta mindennek a jelentőségét. S azt, hogy mi következik majd. Persze utólag már minden világos lett, minden értelmet nyer a számukra. De most teljes a zavar közöttük.
Gondoljunk bele: mit éreznénk tanítványként, ha nem lenne számunkra már tény, Jézus feltámadása! Ha csak a halálát láthatnánk, s feltámadása csak valami távoli a szív legmélyén rejlő kívánság és reménység lenne. Mi is kétségbe esnénk.
Különösen az apostolok helyzete volt vészes, mert a hatóságok őket tartották az Jézus elsőszámú követőinek, akik még bajt is okozhattak. Ezért bujkálnak, hol itt, hol ott összegyűlve. Féltek, de legalább együtt voltak.
Az asszonyok kevésbé számítottak ebből a szempontból. Szavukat nem is fogadták hiteles tanúként, a kor gondolkodása szerint. Éppen ezért ők szabadabban mozoghattak. Ezért vannak ők jelen a sírba helyezésnél és nincsenek ott az apostolok. De lelkileg ők is összetörtek.
Érdekes, hogy az eddigi húsvéti események értékelése egészen ellentétes az ember szemszögéből nézve és Isten szemszögéből nézve.
Szánalmas az emberi tudás és látásmód Istenéhez képest.
Mit lát az ember, és mit lát Isten ezekből az eseményekből?
Kétféleképpen viszonyultak az eseményhez az emberek, de az értékelés ugyan az:
Jézus elbukott, meghalt, amit képviselt, az halálával szinte semmivé lett.
A Jézus - követők összetörtek, pásztor nélküli juhként zavarodottan álltak. Félelem szállta meg őket. Reménytelenség érzése egyre növekedett bennük. Bár a szívűk mélyén érezték, tudták Jézus oldalán van az igazság.
A főpapok és írástudók úgy látták, hogy ők győztek, és mégis csak nekik volt igazuk és nem Jézusnak. Ha Jézus Isten fia, a Messiás lett volna, akkor Isten nem hagyta volna a kereszten meghalni.
A feszítsd meg- et kiáltó pedig nép napirendre tért a kivégzés felett, lezártnak tekintette az ügyet és folytatta tovább a megszokott életét. Kiélhették magukat a kivégzésen. Nekik Jézus keresztje semmivel sem jelentett többet, mint a két lator keresztje.
A rómaiak nyilván úgy értékelték, hogy sikerült egy lázadással fenyegető helyzetet megoldani, viszonylag kis véráldozattal.
Bár mindkét oldal máshogy viszonyul az eseményhez, mégis csak Jézus bukását látja mindkettő.
Bár voltak intő jelek, melyek adtak némi reményt, illetve a másik oldalon zavarták a győzelem édes ízét.
Az apostolok mégis csak együtt maradtak és nem tértek vissza Galileába. Vártak. Talán emlékeztek Jézus szavaira, hogy hamarosan visszatér hozzájuk.
A Jézus halálát kívánó főpapok örömét pedig megzavarták bizonyos események:
A földrengés, a napfogyatkozás, az hogy megnyíltak a sírok és halottak támadtak fel.
De leginkább az volt megdöbbentő, hogy a templom legbelsejét – a szentek szentjét, ahová csak a főpap léphetett be egy évben egyszer – a többi résztől elválasztó kárpit elhasadt. Méghozzá fentről lefelé. Nem tudták mire vélni a dolgokat. Nem értették ennek jelentőségét.
Meg aztán az is eszükbe jutott, hogy mit mondott Jézus, azt, hogy harmadnapon fel fog támadni.
Ez cselekvésre indította őket, megkeresték Pilátust, hogy adjon katonákat a sír őrzéséhez. Nehogy a tanítványok ellopják Jézus testét és így nagyobb bajt kavarjanak, mint ami eddig volt. Pilátus ebben már nem akar részt venni, éppen elég baja volt a főpapok miatt az előző nap. Ő mosta kezeit. Hadd főjenek csak a levükben, oldják meg maguk a gondjaikat. Őriztessék a templomőrség katonáival a sírt.
Persze nem minden főpap és írástudó örült Jézus halálának. És nem minden tanítvány volt valahol a lelke legmélyén reménykedő.
Már a nagytanács Jézust elítélő határozata sem volt vitamentes. Voltak közöttük is jézuspártiak. Bár kivégzését nem tudták megakadályozni, legalább hatalmukat arra használták, hogy Jézus testét eltemethessék.
Arimátiai József kéri el Jézus testét. És szánja oda előre elkészített sírboltját Jézus teste számára.
Nyilván akárkit nem is engedtek volna Pilátus elé ezzel a kéréssel. Ami nem is volt veszélytelen, mert ezzel őt is Jézus - szimpatizánsként könyvelték el. Ahogyan az írástudó Nikodémust is, aki drága kenetet vitt magával a sírhoz.
Ez volt a kettejük csendes bizonyságtétele Jézus mellett.
A százados és az őrt álló katonák is megéreztek valamit:
„Bizony Isten Fia volt ez!” (Mt27:54) – mondták ki.
A jézuskövetők oldala sem egységes.
A külső tanítványi körhöz tartozó két ember esete jól példázza ezt. Úgy döntenek, nincs miért Jeruzsálemben maradni. Az ünnep után hazatérnek lakhelyükre Emmausba. Úgy érezték Jézus halálával az ügy is meghalt.
Az események emberi szemszögből nézve lezáródtak. A világ haladt tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna. Úgy tűnt Jézus hiába jött, hiába tanított, hiába halt meg.
Többször előfordult már velem, hogy amikor kijöttem a nagypénteki istentiszteletről – ahol egy kicsit az ember átgondolja, átérzi Jézus tettének értékét – akkor csodálkozást és szomorúságot éreztem.
A világ ugyanúgy halad tovább, az emberek úgy járnak – kelnek az utcán, mintha misem történt volna. A nap süt. Semmi megrendülés, elgondolkodás, pedig micsoda jeles nap ez.
Ugyanakkor tudom, hogy persze nem is lehet mást várni. Hiszen mi sem láttunk ebben sokáig semmit. Csak mióta lelki látásmódunk van, azóta tiszta a kép a számunkra. Azóta teljes a kép.
Mi már Isten Lelke által belelátunk a láthatatlan világban lezajlott eseményekbe is.
Mert Isten számára egészen mást jelentenek a húsvéti események. Az ő látásmódja a helyes, a teljes, a tökéletes. És ő itt koránt sem vereséget lát, hanem nagy győzelmet.
A sötétség fejedelme mindent felvonultatott az egyetlen Igaz ellen. Sikerült is megöletnie őt. Ez azonban a totális vereségét jelentette. Úgy járt, mint a méh, ami megszúrja áldozatát, de ő pusztul bele.
Jézus mindent elért, amiért a földre jött.
A legteljesebb módon kiábrázolta milyen is az Isten. Ha rá tekintünk, akkor lehet csak helyes képünk a Mindenható Istenről.
Áldozatával pedig lehetővé tette azt, hogy Isten igazsága és mentő szeretete egyszerre érvényesülhessen. Mert mi az alapállás:
Az ember bűne az, hogy Istentől elszakadva él.senki sem születik úgy, hogy élő kapcsolata van Teremtőjével. Ezért a bűnért az igazságos ítélet a halál. Lelki és testi értelemben egyaránt. Isten igazságának pedig érvényesülnie kell.
Ugyanakkor az Istentől elszakadt ember fogoly, a Sátán foglya. Nem tud nem vétkezni. Nem tud ebből szabadulni. Tehetetlen, sorsán nem változtathat. Nem tud visszatérni Istenhez. Romlottságban pedig egyre - másra követi el, azt amit már maga is rossznak lát. Mert az Istentől távol élést sokan nem látják bűnnek, de pl a gyilkosságot igen. Pedig egyikből következik a másik… Így semmi jóra nem számíthat, akkor, mikor Isten ítéletet tart.
Ez patthelyzetnek tűnik emberi szemmel. De nem Istenével. Mert neki mindenre van megoldása:
Jézus bűntelenként, emberi testben elhordozza az ember helyett a büntetést. Magára veszi a mi bűnünket. Így Isten igazsága érvényesül. Ugyanakkor mentő szeretete is megvalósul. Hiszen az embernek már nem kell bűnhődnie. Visszatérhet Istenhez, már szabad az út.
Ezt jelképezte a kárpit széthasadása. Fentről szakad szét az elválasztó függöny, mert fentről érkezett a megoldás. A lehetőség mindenki előtt nyitva, a kérdés az, él e vele vagy sem.
Mert csak akkor érvényesülhet ez az ajándék, ha az ember elhiszi, meglátja és elfogadja, hogy Jézus ezt érte, miatta és helyette is elvégezte. És belátja, hogy ez az egyetlen kiút a számára.
Mindez akkor teljesedett be, mikor Jézus kilehelte lelkét. Akik a kereszt alatt álltak mindebből nem láttak semmit. Látták Jézus halálát, de nem látták a belőle fakadó új élet lehetőségét.
Pedig ekkor tört meg a gonosz hatalma az ember felett. Minden eldőlt.
Jézusé lett minden hatalom égen és földön. Az egész világon.
Erre utal a Jelenések könyvéből felolvasott ige. Amely kellő kitekintést ad a nemlátható dolgok felől is.
„Ne félj, én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő, pedig halott voltam, és íme én élek örökkön örökké, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.” (Jel.1:17-18).
Bizony sok mindent nem láttak és látnak meg az emberek.
Nem láthatták, amint Jézus lelkiekben felment a mennyekbe, és ott találkozott a benne hívő latorral. Nem látták, hogy ugyanakkor a pokolra is leszállt. Tökéletessé téve áldozatát.
Megtehette, hiszen már nem kötötte már őt egy adott helyhez a teste.
A pokolba azonban nem legyőzöttként érkezett, hanem Úrként. Akinek kezében ott volt minden hatalom. Úrként beszélt az ott lévő lelkeknek. Nem tudjuk mit mondott nekik. Nem is ez a fontos.
Erről az alászállásról, ennek jelentőségéről az evangéliumokban nem olvasunk, de Péter levele tájékoztat minket ezzel kapcsolatban imindenről:
„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy elvezessen minket Istenhez, miután halálra adatott test szerint, de megelevenítetett Lélek szerint. Így ment el a börtönben lévő lelkekhez és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenné lettek, amikor Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban a bárka készítésekor.” (1Pt3: 18-20)
Mindebből a földön, az akkoriak semmit sem láttak. Csak az összevert, megkínzott, élettelen testet látták.
Csak mikor Jézus harmadnap feltámadt, akkor láthattak meg némelyek a teljes valóságot.
A feltámadás tette tényszerűvé azt a tanítványok számára, amit eddig maguk előtt is csak titkon reméltek.
Ekkor értették meg, fogták fel Jézus szavait. Lett isteni látásmódjuk az emberi helyett.
De csak az őt követőknek, a benne hívőknek!
A többiek maradtak ott és abban, amiben voltak. Mert nem hittek Jézus szavának.
Ez ma is jellemző. Ezért nem változik látszólag semmi a világban.
Sokan ma sem hisznek Jézus szavának, a róla szóló evangélium igazának.
Pedig ez a szó ma is hallható, és hívőként ez a mi felelősségünk, hogy ez minél többekhez eljusson. A döntés felelőssége azonban már az övék.
Jézus tehát győzött nem pedig vesztett. Most már csak az van hátra, hogy ezt a teljes és általános győzelmet mindenki a saját életére nézve is úgymond aprópénzre váltsa, alkalmazza, annak részévé váljon. Azzal, hogy elfogadja ezt Jézustól ajándékként.
Egyébként a mindennapi életkihívásai között sem baj, ha nem földhözragadt a látásmódunk, hanem mennyei.
Könnyebben viselhetjük az emelkedő víz fenyegetését, ha a gondos emberi kezek mögött azért ott látjuk még a gondviselő Isten kegyelmét is. Aki megvédett a 2000-ik évtavaszán is.
Adja Isten, hogy Jézus győzelmének az örömét és áldásait újra és újra átéljük. S, hogy ezt az örömhírt tovább is adjuk.

Ámen.