Nagy Ferenc         .                                                                                                                                           2003. 10. 22.
BIZONYSÁGTÉTEL

Nevem Nagy Ferenc, 57 éves alkoholbeteg ember vagyok. Nagyon sok mindennek kellett ahhoz történnie, mire rájöttem, hogy nekem gondom van az alkohollal. Mire rájöttem, sajnos akkor már késő volt, elhagyott a család: a feleségem, fiam és két lányom. Akkor döbbentem rá, hogy teljesen egyedül maradtam. Ez 1996. júniusában történt. Ami ezután következett, az volt a pokol.

Mindent egy lapra tettem fel: minél előbb halálra inni magam. Egyenes út vezetett egyik kocsmából a másikba. Erre mindig voltak cimborák. Majd 1998. nyarán bekövetkezett az, amire nem gondoltam. Egy családi perpatvar után rendőrségi ügy lett. Ekkor gondoltam, hogy itt a vég. Mivel  festék-vegyiáru boltot üzemeltettem, könnyen hozzájutottam hivatalosan önvédelmi fegyverhez. Tárgyalásról tárgyalásra jártam és mindig az italt használtam felejteni. Nem láttam más kiutat. Egy ilyen alkalom után elhatároztam, hogy ennek véget vetek, vagyis öngyilkos leszek. Az előkészületeket megcsináltam, s hogy biztos legyek abban, hogy sikerülni fog: kötél és fegyver. Irány a kocsma! Reggeltől egésznapos ivászat, este haza az utánpótlással együtt, s iszogatás tovább. Elő a fegyvert!...De valami mindig azt súgta, hogy "Igyál még egy pohárral!" Ezt nem tudtam, hogy honnan jön, talán Istentől?! Elaludtam. Reggel alig emlékeztem valamire. Egyszerűen kiesett az a nap az életemből. Elrendeztem mindent, senki nem vett észre semmit. De én tudtam, hogy a halált is ki kell érdemelni. Gondoltam egyet, elmentem a háziorvosomhoz, kérdeztem, hogy van-e arra lehetőség, hogy ennek az életformának vége legyen. Ő azt mondta: "Feri, magán sok múlik. Elsősorban az, hogy vállalja-e?" "Vállalom!" - válaszoltam.

Így kerültem 1999. január 17-én a szolnoki II-es Pszichiátriára, ahol kitűnő orvosra találtam: Dr. Márkus Magdolnára. Neki és Buczkóné Ladár Editnek nagyon sokat köszönhetek. Mindketten nagyon sokat foglalkoztak velem.

A kórházból kikerülve szinte minden nap visszajártam, nem találtam önmagam. Valami hiányzott. Nagyon egyedül voltam, tele aggodalommal, előttem a tárgyalások, a félelem, hogy mi lesz. Nagy harc kezdődött. De én győztem minden nap.

Egyszer aztán megtört a jég. Pont bent voltam szenvedélycsoporton, amikor mondja Edit, hogy: "Feri, ma vendégek jönnek a Dömösi körből!"

A kör tagjai közül néhányan eljöttek, hogy bemutassák ezt a csoportot, elmondták, hogy ők is milyen mélyről jöttek, de van kiút, van megoldás, amit az Istennel való életben lehet megtalálni. Meg is hívtak minket, hogy bármelyik kedden, akár már ma délután 6-tól 8-ig látogassunk el és nézzük meg magunk is, hogy milyen lehetőséget nyújt ez a kis csoport.

Estére el is mentem, úgy voltam vele, hogy nincs veszteni valóm. Persze nagyon izgultam, vajon milyen lesz , milyenek ott az emberek. Bevallom féltem, de nem hátráltam meg. Már délután 5 órakor ott sétálgattam a szolnoki református templom környékén. Végre kezdtek szállingózni az emberek: férfiek, nők, idősebbek, fiatalabbak egyaránt. Azután megláttam azokat is, akik kint voltak a kórházban. Gondolom ők is figyelhettek, mert nagyon kedvesen fogadtak, amikor megláttak, s talán örültek is, hogy nem csalódtak bennem. Beszélgettünk egy kicsit, majd bementünk a terembe. Leültem egy székre és vártam, hogy mi történik. Adtak a kezembe egy énekfüzetet és egy bibliát. Azt sem tudtam, hogy mit kezdjek velük. Közben megérkezett Hamar István lelkész is és elkezdtek énekelni. Én csak hallgattam és csodálkoztam. Bevallom, az énekek nagyon tetszettek. Majd jött az a pillanat, amikor én lettem a főszereplő, mindenki rám figyelt, ugyanis kértek, hogy pár szóval mutatkozzam be. Elmondtam őszintén a problémáimat. Annyit mondtak akkor: "Itt megtalálod azt, amit keresel, ha eljársz közénk.Persze nem kötelező." Az én válaszom annyi  volt, hogy majd meglátom.

Azóta is ott vagyok. Nem bántam meg. Mindenben segítettek, nagyon jó barátokra találtam, őszinték voltak velem, én is ugyanúgy viszonoztam, bíztak bennem. Közben folytak a tárgyalások a válóper után a vagyonmegosztás miatt, aminek 1999. novemberében lett vége, számomra kedvező eredménnyel. Hátra volt azonban még  a neheze. Amint már említettem az előzőekben, 1998-ban történt egy eset, amiből büntető per indult ellenem, amit elvesztettem, de nem is bánom. Kaptam 1 év börtönbüntetést, amit 2000. április 12-én megkezdtem letölteni, s már október 8-án, egy szép őszi napon szabadultam is. Nagy öröm volt számomra, hogy eljöttek értem a Dömösi körből kocsival, visszavártak. Ez újabb erőt adott a túléléshez. Számomra a Dömösi kör egy igazi család, sokat segítettek a beilleszkedéshez az igazi új életre való felkészüléshez, amit én is nagyon akartam. Nem féltem szembenézni az emberekkel, nem érdekelt, hogy ki mit mond, én jártam a magam megkezdett útját. Visszatértem a kórház visszajáró csoportjához, majd elmentem Jászberénybe a régi barátokhoz is. Mindenütt szívesen fogadtak és nagy szeretettel, nem kevésbé, mint Szolnokon. Hoztam nekik ajándékot, rengeteget kérdeztek, én áltam a sarat és igyekeztem mindenre válaszolni. Nagy iskola volt ez a jónéhány hónap számomra. Különböző emberek közt embernek maradni nagyon nagy dolog: én úgy érzem, hogy ember maradtam.

1999. január 14-től vagyok száraz alkoholista, vagyis tünetmentes, azaz immáron 4 év telt el. Hogyan? Sok türelemmel, Isten segítségével, a közösségbe való rendszeres járással, másokra való odafigyeléssel és nem elbizakodva. Ez hozhatja meg a gyümölcsét. Nekem eddig ez adott erőt, és szeretném, ha mások is okulnának az én esetemből, hogy nekik ne kelljen ezt a nehéz utat végigjárni. Eredmény csak akkor érhető el, ha elfogadom Isten útmutatását és más emberek tanácsát, mert egyedül nem megy, pedig sokat próbálkoztam. Most amikor feszült vagyok, újra gondolom az életem és elmondok egy fohászt: Uram, tégy, ahogy te akarod, úgy legyen, ne hagyd, hogy az enyém érvényesüljön. Ha úgy érzem, hogy még mindig nincs döntő útmutatás, de nem várhatok tovább, néhányszor megismétlem az előbbi lépéseket. és aszerint cselekszem. Tudom, ha tévedek is, nem fog összedőlni a világ, legfeljebb saját káromon tanulok.