vissza Szolnoki Református Egyházközség |
Hamar
István prédikációi /199./ Két tanú: Illés és Mózes 1985.11.10. Jelenések 11,1-13; 2,10 Ekkor
bírói pálcához hasonló mérővesszőt adtak a kezembe, és ez a szó hangzott:
"Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott
imádkozókat; de a templom külső udvarát hagyd ki, és ne mérd meg, mert
megadatott a pogányoknak, hogy a szent várost tapodják negyvenkét hónapig. Az
én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak
zsákruhába öltözve". Ez
a kettő pedig a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura előtt
állnak. Ha valaki bántani akarja őket, tűz tör elő szájukból, és megemészti
ellenségeiket, és ha valaki bántani akarja őket, annak így kell megöletnie.
Nekik megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az eget, hogy ne essék eső
prófétálásuk napjaiban; és van hatalmuk arra, hogy a vizeket vérré
változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahányszor csak
akarják. És amikor bevégzik bizonyságtételüket, a fenevad, amely feljön az
alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket. Holttestük a nagy
város utcáján hever, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az
ő Urukat is megfeszítették. A népek és törzsek, a nyelvek és nemzetek fiai
látják az ő holttestüket három és fél napig, de nem engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örülnek ennek és vigadnak, ajándékokat küldenek egymásnak: mert ez a két próféta gyötörte meg a föld lakóit. A három és fél nap elmúltával azután az Istentől az élet lelke szállt beléjük, és lábra álltak. Nagy félelem fogta el azokat, akik látták őket. És hatalmas hangot hallottak a mennyből, amely így szólt a két prófétához: "Jöjjetek fel ide!" És ellenségeik szemeláttára felmentek a felhőben a mennybe. Abban az órában nagy földrengés támadt, és a város tizedrésze összedőlt, a földrengés megölt hétezer főnyi embertömeget, a többieket pedig rémület szállta meg, és dicsőítették a menny Istenét. Jel. 2.10 Ne
félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek
némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű
mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. A
Jelenések könyve a mai ember számára rendkívül nehéz olvasmány. Nem élünk benne
azoknak a képeknek, jelképeknek a világában, amelyekben János apostol és az ő
olvasói is éltek, ezért ezt a nyelvet tulajdonképpen nem értjük. Tanulmányozni
kell azt a világot, amelyben ezt a nyelvet beszélték. Beszélte az, aki szólt
ezen a nyelven, és értette az is, aki hallgatta az igét. A
Jelenések könyvének magyarázata a mi századunkban egy új korszakába lépett. A
korábbi időben tulajdonképpen ki volt téve az emberek önkényes találgatásának,
fantáziálásának, és a Jelenések könyvének jelképeit mindenki arra magyarázta,
amire akarta. Annyiféle magyarázat a Biblia egy könyvével kapcsolatban sem
hangzott el, mint a Jelenések könyvével kapcsolatban. A
múlt század végén, e század elején azonban felszínre került a kutatások során
egy csomó olyan irat, amely ugyanezen a nyelven íródott. Ezen nem azt értem,
hogy héberül, arámul vagy görögül, tehát a Biblia nyelvein, hanem azt, hogy
ezeknek a jelképeknek a nyelvén. Ezeket összehasonlították, tanulmányozás alá
vették a Biblia tudósai, és nagyon sok jelképnek megtalálták az értelmét, az
eredeti mondanivalóját. Nem vagyunk ennek az útnak a végén, és nem állíthatjuk,
hogy a Jelenések könyvének minden szavát, minden mondatát tökéletesen értjük,
de megtaláltuk hozzá a kulcsot. Arról
van szó, hogy a Jelenések könyve és az a számos irat, ami végül nem került bele
a Bibliába (mert nem hordozza magán az Istentől ihletettségnek a jeleit), egy
egységes jelképrendszerben, azonos nyelven szólal meg. A Jelenések könyvének
ezek a szimbólumai ritkább esetben egy-egy történeti helyzetre vagy személyre
vonatkoznak, de akkor is csak a lényegét, a belső jellemrajzát adják meg
jelképek formájában. Gyakoribb esetben azonban nem azonosíthatók ezek a jelképek
egy-egy történeti személlyel vagy korral, hanem általában egy típust mutatnak
föl, egyfajta viselkedésformát, egyfajta isteni vagy ördögi magatartást, amely
újra meg újra előfordult a történelemben. Ezen
nehezen emészthető elvi bevezetés után hadd térjek rá a mai napi újszövetségi
igénkre, abból is egyetlenegy képre, a két tanú képére. Erről szeretnék ma
szólni azoknak a kutatásoknak a fényében, amelyek a kor irodalmának alapos
ismeretére támaszkodnak. Szó
van itt arról János apostol látomásában, hogy Istennek két hatalmas tanúja 1260
napig illetve 42 hónapig prófétál ezen a földön gyászruhába öltözve. Mielőtt
bármit mondanánk ezekről a tanúkról, magát a "tanú" szót emésztgessük
egy kicsit. A
Bibliában több helyen van arról szó, hogy a láthatatlan Istennek látható és
emberi nyelven szóló bizonyságtevőkre, tanúkra van szüksége ebben a világban.
Izrael népét ilyen tanúnak hívta el az Isten. Az ókor világában, ahol több
Istenben is hittek, úgy gondolták az emberek, hogy minden istenségnek megvannak
a maga földi tanúi. Izrael a mennyek Istenének, Jáhvénak a tanúja ezen a
földön, és az a küldetése, hogy ennek az Istennek a hatalmát és szeretetét
mutassa meg ezen a földön. A későbbi ószövetségi könyvekben egyre világosabban
megfogalmazódik, hogy nincs más Isten ezen a földön. A többi nép olyan
isteneket imád, amelyek valójában nem istenek, hanem természeti jelenségek vagy
kivetített emberi tulajdonságok. Tulajdonképpen csak egyetlenegy Isten van ezen
a világon, aki a legtökéletesebben Izraelnek jelentette ki magát. Izrael
feladata volt tehát ezt az egyetlen Istent láthatóvá tenni ezen a világon. Ilyen
tanúnak hívta el Jézus is tanítványait: "Vesztek erőt, miután a Szentlélek
eljön rátok, és lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában és a föld végső
határáig." Az Istenről való ószövetségi tanúskodás folytatása tehát a
Jézusról való bizonyságtétel ezen a földön. Az egyetlen igazi, élő Isten Jézus Krisztusban
egészen közel jött hozzánk, látható formában, és ezért aki erről az Istenről
akar tanúskodni, az tulajdonképpen Jézus Krisztusról kell hogy bizonyságot
tegyen. Az ő szavait, tetteit kell hogy elmondja ebben a világban, és az ő
lelkével kell hogy járjon ebben a világban. A
tanú tehát egy világos, egyértelmű kép a Bibliában. Az Ószövetségben Izraelt
jelenti, az Újszövetségben a Krisztusról bizonyságot tevő gyülekezetet,
amelynek vannak zsidó és nem zsidó tagjai. Talán ezért van szó itt két tanúról
- talán, mondom, ezt nem tudjuk biztosan -, mert zsidókból és pogányokból,
tehát két nemzetségből tevődött össze az élő Istenről tanúskodó újszövetségi
gyülekezet. Ezekről
a tanúkról olvassuk tovább, hogy ők azok az olajfák és azok a gyertyatartók,
amelyek szintén ismert bibliai jelképek. Zakariás könyvében olvasunk arról,
hogy a prófétának volt egy látomása gyertyatartókról, amelyekbe a mellettük
álló olajfákról olaj csurgott. Tudjuk, hogy amit gyertyatartónak mond a
Bibliánk, az tulajdonképpen egy állványon álló tál vagy edény volt, amibe
olajat öntöttek, és ezt a nyílásánál meggyújtották. Nem viaszgyertyák égtek
kanóccal, hanem szűk szájú kis edények. Zakariás tehát olyan gyertyatartókat
látott, amelybe csurgott az olaj a mellettük lévő olajfákról, és azt az igét
hallotta, hogy "nem erővel és
hatalommal, hanem az én lelkemmel". A zakariási prófécia megintcsak az
Isten népére, a fogságból hazatért zsidókra vonatkozott, akik Zorobábel és
Jésua vezetésével újjáépítették a romba dőlt országot. Millió nehézség,
zavargás, ellenségeskedés, csüggedés közepette dolgozott ez a két ember és a
velük együtt hazatért zsidók, hogy újjáépítsék az országot. Közben sokan
elcsüggedtek, hogy nem bírjuk, kevesen vagyunk, szegények vagyunk, és a
környező népek támadnak minket. És akkor ezzel a látomással vigasztalta
Zakariás a népet: "Ne féljetek! Ne féljetek, mert a ti erőtők nem fogy el,
mert olajfák állnak a mécsesek mellett, és belőlük állandóan csurog az olaj a
mécsesbe. Nem erővel, nem hatalommal, nem emberi igyekezettel, nem földi
királyoknak a hatalma, oltalma alatt, hanem az Isten Lelke által föl fogjátok
építeni az országot és a templomot, és az Isten be fogja teljesíteni ígéreteit
ezen a népen." Erre
a próféciára utal vissza nyilvánvalóan a Jelenések könyvének képe is. János
apostol is, amikor a két tanút nézi, akkor olajfának ill. gyertyatartónak látja
őket, amelyekbe csurog a mennyből a világító olaj. Tehát az olajfák és a
gyertyatartók: az Isten bizonyságtévő tanúi, a keresztyén gyülekezet, az
Istennek az a csodája ebben a világban, amelyből nem fogy el az olaj. Erőtlenek
vagyunk, gyöngék vagyunk, emberi bűnök nyomorítanak, a körülöttünk élők sokszor
nem értenek meg, vagy üldöznek, vagy el akarják oltani ezt a világosságot,
amelyet Isten gyújtott az ő egyházában a világban. De nem lehet. Ez a mécses
világít. És minden nemzedékben újra születnek a tanúk, és mindig merítenek a
mennyei olajból. Kifogyhatatlan az Isten szeretete, hatalma és üzenete e világ
számára. Nem erővel, nem hatalommal, nem emberi ügyeskedéssel, hanem az Isten
Lelkével folyik a bizonyságtétel évezredek óta ezen a világon. Erről
a két tanúról aztán furcsa dolgokat olvasunk. Azt olvassuk, hogy akik ártani
akarnak nekik, azokat megemészti a szájukból előtörő tűz. Azt olvassuk róluk,
hogy hatalmuk van bezárni az egeket, hogy ne essék az eső. És végül hatalmuk
van arra, hogy vérré változtassák a vizet és csapásokat zúdítsanak az
emberekre. Ha az ember nem ismeri ezt a nyelvet, akkor itt megint arra
gondolhat, hogy hát a tanúinak Isten hatalmat adott arra, hogy rémisztgessék
ezt a világot, és úgy térítsék Istenhez, hogy ilyen megrendítő jelekkel,
emberek halálával éreztessék az Isten végtelen hatalmát? Itt megint olyan
jelképekről van szó, amelyeknek megvan a régi bibliai gyökere. Ki
volt az, akit az Isten úgy igazolt, hogy tűz szállt alá az égből? Illés
próféta. És ki volt az, akinek idejében bezárta Isten az egeket, hogy három
esztendeig ne essen az eső, és az aszállyal ébressze Isten az ő népét? Illés
próféta. És ki volt az, akinek az idejében csapások zúdultak arra, aki benne
hinni nem akart? Ez pedig Mózes volt, akinek az idejében az egyiptomi tíz
csapás következett el. A két tanú tehát Illés és Mózes alakját jeleníti meg,
juttatja eszünkbe, és azt akarja mondani az Isten e látomáson keresztül, hogy
az Illés és Mózes lelkével - azzal a hatalmas, átütő erővel, ahogy ők
képviselték az Isten ügyét - megáldja a róla bizonyságot tevőket. Az Isten
védelme alatt állnak az ő tanúi úgy, mint Illés és Mózes. Nem tudta Illést
megölni Jezábel, mert az Isten védte őt, mert maga az Isten tett csodákat és
jeleket, hogy a népet eszméltesse és az övéit megvédje. És ugyanígy volt Egyiptomban:
nem Mózes, hanem az Isten tett csodákat és jeleket, amelyekkel megrázta a
fáraót, az ő népét pedig megmentette Egyiptomból. Azt
olvassuk tovább, hogy ennek a két tanúnak a bizonyságtételét nem mindenki
hallgatja szívesen e világon. A Sodoma és Egyiptom nevével jelzett nagy város
szembeszáll velük. Megint bibliai jelképekről van szó. Tudjátok, hogy Sodoma
volt az a fertelmesen elzüllött, erkölcstelen város, amely végül az Isten
ítélete folytán eltűnt a földről. (Egy vulkáni kitörés elnyelte Sodomát.) Tudjuk,
hogy Egyiptom volt az az Isten ellen törő hatalom, amelyik megkérdezte Mózest,
hogy "kicsoda az az Isten, akinek nevében te beszélsz?", és akinek
meg kellett tanulnia, hogy kicsoda ez az Isten. Sodoma tehát a
törvénytiprásnak, az Isten törvényének semmibevételének, az erkölcstelenségnek
az örök szimbóluma, Egyiptom pedig az Isten ellen törő hatalomé. Isten
bizonyságtételét nem szívesen hallgatják azok az emberek, akik nem akarnak
kijönni bűneikből, akik szeretnék, ha ez az egész világ az ő szintjükre süllyedne
le - és akkor nem volna lelkiismeretfurdalásuk -, azok az emberek, akik
szeretnék, ha nem volna tízparancsolat, és nem volna a nagy parancsolat, és nem
volna Jézus példája, és nem volna megtérésre hívó szó, hanem szabadon
csinálhatnák azt, amit akarnak. Ezek az emberek nem szívesen hallgatják az
Isten szavát. És nem szívesen hallgatja az sem, aki a saját hatalmát félti az
Istentől, aki az Istennel szemben akar nagy lenni. Azt
olvassuk, hogy Sodoma és Egyiptom, (tehát a világ, amelyik szereti az
erkölcstelenséget, és amely hatalommal lázad az Isten ellen újra meg újra és
ezer alakban), végül megöli az Isten tanúit, de csak akkor, amikor elvégezték a
szolgálatukat. Valami csodálatos biztatás van ebben, hogy nem hallgat el az
Istenről szóló bizonyságtétel, amíg azt mindenki meg nem hallja. Az Isten az ő
evangéliumát hirdettetni akarja a földön, és hirdettetni fogja. Ha az egész
világ összeesküszik is ellene, akkor is el fog jutni minden emberhez. És amíg
el nem jut, addig nem lehet az egyházat likvidálni erről a földről. Jézus
Krisztus ellen is kezdettől fogva összeesküvést szőttek, de nem tudták őt addig
megfogni, amíg el nem végezte küldetését. Az Isten tanúi elvégzik küldetésüket
ezen a világon! És miután elvégezték, engedi az Isten, hogy az ő tanúit
félretegyék, hogy kitombolja magát ez a világ, ahogy ezt annyiszor megtette,
ahogy a keresztyén egyház vértanúi tanúskodnak erről évszázadokon keresztül.
Igen, engedi az Isten, hogy megöljék a benne bízókat, és a róla bizonyságot
tevőket, de csak akkor, ha elvégezték küldetésüket. Végül
azt mondja el János apostol, hogy a világ örül annak, amikor elhallgat az
Istenről szóló bizonyságtétel, és nem gyötri őket tovább a
lelkiismeretfurdalás. Sokan örülnek annak, hogyha templomokat bezárnak, hogyha
elhallgat az igehirdetés, hogyha nem lehet kapni Bibliát, ha nem hangzik az
Isten felelősségre szólító, megtérésre hívó szava. Örül Sodoma, és örül
Egyiptom, de ezt az örömöt a megdöbbenés váltja fel, mert az Isten feltámasztja
az ő tanúit. Egy bizonyos időszak után - most nincs idő arra, hogy ezt az egész
számszimbolikát magyarázzam, csak annyit mondok, hogy a három és fél év az
pontosan 1260 nap vagy 42 hónap, (ez a három szám ez ugyanazt jelenti: egy
hetes periódusnak éppen e felét; ennek is megvannak a bibliai gyökerei, amelybe
most nem kívánok belemenni) - tehát egy meghatározott, Istentől kiszabott idő után
megdöbben ez a világ, egyrészt a tanúk föltámadása, másrészt földrengések és
egyéb csapások miatt. Isten
engedi megölni az ő tanúit ebben a világban. De "boldogok a halottak, akik
az Úrban haltak meg - olvassuk ugyancsak a Jelenések könyvében -, mert
megnyugosznak az ő fáradságaiktól, és az ő cselekedeteik követik őket".
Mert ezeknek örök életük van. Magához veszi azokat az Isten, akik hűséges tanúi
voltak ezen a világon. Tudjuk,
hogy Illés prófétát is úgy ragadta el az Isten, és Mózes is nyom nélkül tűnt el
a Nébó hegyéről. A zsidó hagyomány
mindig is úgy tartotta, hogy ő nem halt meg természetes halállal, hanem Isten
magához ragadta őt a mennybe. Ezért nem találták meg a holttestét. A két tanú
tehát él - az Isten mennyei világában. A Jelenések könyve ezzel bátorítja a
mártírsorsot vállaló első keresztyén nemzedéket: Ne félj, Istennek nemcsak arra
van gondja, hogy szolgálatod által mindenkihez eljusson az evangélium, hanem
arra is, hogy az evangéliumhirdető tanúkat oltalmazza és magához emelje az örök
életbe. "Légy
hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját." |
|
VISSZA | OLDAL TETEJÉRE | CÍMLAP | KERESÉS: | IMPRESSZUM | |