Hamar István prédikációi /196./

Egy csoda emlékkövei

1989.05.07

Józsué 4,1-8   

            Amikor az egész nép mindenestül átkelt a Jordánon, azt mondta az Úr Józsuénak: Válasszatok ki a népből tizenkét férfit, törzsenként egy-egy férfit, és ezt a parancsot adjátok nekik: Vegyetek föl tizenkét követ innen a Jordán közepéből, ahol a papok lába áll szilárdan, vigyétek azokat magatokkal, és tegyétek le a szálláson, ahol ma éjjel megszálltok. Józsué odahívta azt a tizenkét férfit, akiket Izráel fiai közül kijelölt, törzsenként egy-egy férfit, és ezt mondta nekik Józsué: Menjetek be a Jordán közepébe, Isteneteknek, az Úrnak ládája elé, és vegyen föl mindegyikőtök egy-egy követ a vállára; Izráel törzseinek a száma szerint. Legyen ez emlékeztető jelül közöttetek; és ha majd megkérdezik fiaitok, hogy miféle kövek ezek akkor ezt mondjátok nekik: Kettévált a Jordán vize az Úr szövetségládája előtt, amikor átkelt a Jordánon; kettévált a Jordán vize, és erre emlékeztetik ezek a kövek Izráel fiait mindörökké. Izráel fiai úgy cselekedtek, ahogyan Józsué parancsolta. Fölvettek a Jordán közepéből tizenkét követ Izráel törzseinek száma szerint, ahogyan az Úr mondta Józsuénak. Magukkal vitték a szállásukra, és ott helyezték el azokat.

Józs. 1,5.

            Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el.

            Valaki nagyon találóan fogalmazta egyszer, hogy a régi emberek számára a csodák megkönnyítették a hitet, a mai emberek számára sokszor megnehezítik. A régiek annál inkább komolyan vették Isten valóságát, hatalmát, minél hihetetlenebb dolgokat hallottak, mert hitték, hogy lám csak, milyen nagy az Isten! Ebben az időben a bibliai csodákat éppen ezért még meg is toldották. Számos Biblián kívüli vallásos legenda, csodálatos történet járt szájról-szájra, vagy később kézről-kézre, amelyek Isten rendkívüli hatalmát kívánták illusztrálni, rendkívüli káprázatos eseményekkel. És ezek abban az időkben az emberek hitét erősítették.

            A mai világban a természettudományos gondolkodás térhódításával az ember meghökken a csodák előtt, és nem tud továbbmenni. Az Isten valóságának, és a bibliai események valóságának a komolyanvételét nehezíti a mai ember számára, ha olyan dologgal találkozik, amit nem tud megmagyarázni. Én úgy érzem, nem haszontalan dolog, ha a mai embereknek segítünk azzal, hogy a bibliai csodák valószínűségét, megmagyarázhatóságát hozzuk közel. A Biblia nem minden csodánál írja le, hogy pontosan hogyan is történtek ott a dolgok. Néha vannak olyan utalások, amikből így utólag, a mai természettudományos ismereteink alapján következtetve körülbelül meg tudjuk határozni, mi is történt ott. Máskor még ennyit sem mond a Biblia, hanem egyszerűen magát a csodát írja le, de mivel hasonló események lejátszódtak a történelemben máskor is, ezért nem lehetetlen elképzelni ezeket a bibliai csodákat. Mivel én magam is így vagyok, hogy segít nekem a csodáknak ha nem is pontos, de legalább egy olyan magyarázata, amely elképzelhetővé tenné az egészet, hogy komolyan vegyem ezeket a dolgokat, hadd adjam én is a testvéreknek, amit magam erről hallottam, olvastam, elfogadtam.

            A Jordánon való átkelés a honfoglaló Izrael első csodálatos élménye volt. A Biblia úgy írja le, hogy amikor a frigyládát vivő papok lába a Jordán vizébe ért, akkor megállt a folyó, a felülről jövő vizek falként tornyosultak, a lefelé folyó víz pedig eltűnt a mederben. A papok bementek a Jordán közepére, és ott a száraz meder közepén megálltak a frigyládával, és mindaddig ott álltak, amíg Izrael fiai át nem keltek a Jordánon. Azután köveket vettek ki onnan, ahol a papok álltak, szám szerint tizenkettőt, Izrael törzseinek a száma szerint. És ezekből a kövekből a Jordán túlsó partján emlékkövet állítottak föl. Mikor mindenki átkelt a Jordánon, átvitték a papok a szövetség ládáját, az Isten jelképes trónját, akkor a Jordán újra visszatért a medrébe.

            Nos, 1267-ben egészen hasonló esemény történt, amelyről korai arab források tanúskodnak. Ezek szerint az arab források szerint ed-Damije községnél - ami pontosan azonos a bibliai Ádám nevű községgel, városkával -, egy partomlás következtében éppen magas vízállás idején elzáródott a Jordán vize, és tíz órán keresztül megállt. Ennek az 1267-ben lezajlott, arab forrásokban dokumentált események módján képzelhetjük el Izraelnek, a honfoglaló izraelitáknak a Jordánon való átkelését. Még a város neve is megegyezik. A honfoglaló izraeliták Jerikónál keltek át, körülbelül 30 kilométerrel följebb. Nagy kanyar mellett feküdt akkor Ádám városa, aminek a mai arab neve ed-Damije. A bibliai följegyzés Józsué könyvében pontosan leírja, hogy magas vízállás volt abban az időben, aratás ideje volt, a folyók áradásának ideje, és a Jordán medre színültig tele volt. Igen, éppen az árvíz idején szokott előfordulni, hogy a hatalmas víztömeg mossa a meredek partot, és beomlasztja a parti homokot vagy löszt, ami elzárhatja a folyó útját.

            A csoda nem abban van, hogy nem tudjuk megmagyarázni a dolgokat, ezt nem győzőm hangsúlyozni - sokszor hallották a testvérek, kérem ne unják meg, hanem gondolkodjanak el rajta! - hanem abban van a csoda, hogy ahol az ember tehetetlen, ott jön az Isten és segít. Segít úgy, hogy abban a pillanatban talán nem tudjuk meg magyarázni, később igen. Segít úgy, hogy abban a pillanatban is meg tudjuk magyarázni már, de előzőleg el sem tudtuk volna képzelni. Vagy úgy segít, hogy egész életünkben nem tudjuk megmagyarázni, és az örökkévalóságban fog kiderülni, hogy milyen egyszerű dolog volt ez Isten számára.

            Nos, a csoda abban van, hogy amikor Izrael odaérkezett a Jordán vizéhez, és átkelt volna az ígéret földjére, pontosan akkor Isten megállította a Jordán vizét, és addig állt a Jordán vize, amíg Izrael át tudott kelni rajta. Ennek a csodának az emlékére állítottak fel a túlsó parton Gilgálban egy emlékoszlopot tizenkét kőből. Ezt a kőoszlopot hosszú századokig láthatta még Izrael. A Józsué könyve leírásának idején is többhelyütt olvasunk ilyen megjegyzéseket, hogy "ott van az mind a mai napig". A honfoglalás rendkívül sűrű, eseményektől dús időszakában legfeljebb följegyzéseket készíthettek az emberek, krónikaírásra nem volt idő. Józsué könyvét sokkal később foglalták írásba, és amikor írásba foglalták, ezek a kövek még mindig ott álltak. A kövek azóta eltűntek, de a Bibliában följegyezve kétezer, illetve - mert időszámításunk előtt 1200-as években történt a honfoglalás - háromezer év után is tudunk ezekről a kövekről.

            Miről is beszélnek ezek a kövek? Tulajdonképpen egy mondatban össze lehet foglalni: Isten hatalmas erejéről. De szeretném ezt lebontani három pontra.

            Ezek a kövek arról beszélnek, hogy szükség volt Isten segítségére, mert az ember tehetetlen volt. Ezek a kövek arról beszélnek, hogy a honfoglaló Izrael megérkezett az ígéret földjének határához, és ott útját állta a Jordán. Tele volt a Jordán medre vízzel, éppen megáradt a folyó, és a megáradt folyón a nép sehogy sem tudott volna átkelni. És hosszú időt tölthettek volna ott, amíg annyira leapad a Jordán vize, hogy egyenként a gázlóknál átkelhettek volna. De ha így egyenként kelnek át, akkor olcsó prédájává válhattak volna az ott lakó népeknek, akik őket nyilván ellenségként fogadták.

            A kövek legelőször tehát arról beszélnek, hogy egy áthághatatlan akadály elé érkezett Izrael, ahol meg kellett állniuk, és amíg Isten nem tett valamit, addig semmit nem tehettek. Az emberi életnek a korlátairól beszélnek ezek a kövek. Hogy minden egyes ember életében, minden család, nép, nemzedék életében újra meg újra vannak olyan helyzetek, amelyekben az ember tehetetlenül áll, egy lépést nem tud tenni, várni kell arra, hogy Isten tegyen valamit. Hogy az ember nem mindenható, hogy az ember nagyon keveset tud tenni a technikájával, a tudásával, a jószándékával, mert az élet tele van lehetetlen helyzetekkel. Erről beszélnek először is ezek a kövek. Ezekben a lehetetlen helyzetekben az embert elfogja a tehetetlenség dühe. Magam is jól ismerem ezt az érzést. Az asszonyok sírni, a férfiak ordítani kezdenek vagy a fogukat csikorgatják, de egyik sem használ semmit. Szidni kezdjük azokat, akik miatt ide jutottunk. Ezt tehette volna Izrael is. Szidhatták volna az atyákat, Mózest: "Ide hozott bennünket ebbe a lehetetlen helyzetbe! Negyven évig vándoroltunk a pusztában, mennyi viszontagságot kiálltunk, kibírtunk, és most itt vagyunk az ígéret földjének határán és nem tudunk átmenni. Hát ezért jöttünk ki Egyiptomból?" De nem tették ezt Izrael fiai.

            Milyen nagy dolog, ha nem kezdjük szidni azokat, akiknek talán valamilyen részük volt abban, hogy idejutottunk! Tudniillik Mózes nem felelőtlenségből hozta őket odáig. Ezek a lehetetlen helyzetek nem mindig abból adódnak, hogy valakik felelőtlenül belesodornak minket olyan vállalkozásokba, amelyekbe csak belebukni lehet. Igen, van ilyen is, vannak felelőtlenül elkezdett dolgok, amelyek megbuknak, azoknak a felelőseit nem árt megkeresni, de nem igaz, hogy minden lehetetlen helyzet abból adódik, hogy mások vétkeztek, felelőtlen dologba belesodortak minket, és most itt vagyok. Izrael nem felelőtlen embereknek a kalandos vágyai miatt jutott el a Jordán vizéhez, hanem nagyon is felelős, Istenre hallgató, komoly embereknek a fáradozásai, küszködése révén jutott el odáig, a cél elé, és ott egyszerűen meg kellett állniuk.

            Mondhatta volna azt a nép: "Bárcsak itt lenne köztünk Mózes! Ennek a Mózesnek is most kellett meghalnia! Eddig rajta keresztül az Isten minden lehetetlen helyzetben segítséget adott. Ez a Mózes egy csodálatos ember volt! De most meghalt, most nincs senkink." Ez lehetett volna a másik, nagyon is jól ismert, szokásos reakció. A lehetetlen helyzetben  sajnálkozva visszatekinteni a múltra: ha még élne ez vagy az az ember; ha itt lenne közöttünk, aki már nincs itt közöttünk, milyen más lenne a helyzet! Nem, Izrael ezt sem tette. Hanem elindult Józsué után, akit Isten Mózes helyébe választott, és átkelt a Jordánon.

            Ezek a kövek emlékeztetnek tehát először is az ember tehetetlenségére, segítségre szorultságára, de rögtön emlékeztetnek arra is másodszor, hogy ez a segítség elérhető. Hogy jelen van az Isten. Hogy ott, ahol az emberi lehetőségek véget érnek, az én lehetőségeim nem érnek véget. A kövek emlékeztették a későbbi nemzedékeket arra, hogy a Jordánnál megtorpanó, honfoglaló izraelitákat az Isten végül átsegítette. Tehát ott, ahol az teljesen tehetetlen volt, ott az Isten csodálatos módon beavatkozott a dolgok menetébe, és utat nyitott ott, ahol nem volt út.

            Testvéreim, erről szól az egész Biblia, hogy Isten hogyan könyörült meg a bajba jutott, a zsákutcába jutott emberen. Testi, mindennapi vonatkozásokban is: hogyan segített Isten ott, ahol nem volt kenyér és adott kenyeret, hogyan adott Isten gyermeket a meddő asszonynak, hogyan adott szabadulást a megszorultaknak, a reménytelen helyzetbe jutottaknak; és lelki értelemben is: hogy a bűn hálójában vergődő emberen - aki nem tud a földtől az égig létrát emelni, aki sem az igyekezetével, sem a tudásával, sem a vallásos buzgóságával nem tudja elérni az eget - hogyan könyörült meg az Isten, amikor ő szállt alá erre a földre, és itt közöttünk osztotta kegyelmét.

            Az egész Biblia erről szól, hogy Isten a múltban évezredeken keresztül hogyan könyörült a tehetetlen emberen. A Biblia az ember lehetőségeit kevesebbre becsüli, mint nagyon sok ókori hősi mítosz, középkori legendák, vagy a tudományától megszédült modern ember képzelete, Isten segítségét pedig mérhetetlenül nagyobbra, mint amennyire az ember képzelete egyáltalán el tud menni. A Biblia reálisan beszél az ember korlátairól lelki értelemben, azért, mert tud ezeknek a korlátoknak a legyőzéséről Isten segítségével. Ezért tanulságos számunkra, ezért Isten üzenete számunkra Izrael történelme a Bibliában. Itt nem csak arról van szó, hogy ezeknek a zsidóknak szerencséjük volt, átkeltek a Jordánon. Azok a kövek nem azt hirdetik, hogy hősök voltak a honfoglaló zsidók! Azok a kövek azt hirdetik, hogy a tehetetlen népen megkönyörült az Isten, és valóra váltotta ígéretét. Ugyanaz az Isten, aki a mi Istenünk. Ezért van benne Izrael történelme a Bibliában, és ezért szól hozzád és hozzám ez a történet. Ez a te Istened, ez az én Istenem.

            És máris itt vagyunk a harmadik pontnál, hogy Istennek ez a segítsége nemzedékről-nemzedékre megismétlődik. Izrael átélte egyszer ezt a szabadulást a Vörös-tengernél Mózes vezetése alatt. Most újra átéli a Jordánon való átkeléskor. És aztán újra meg újra átélte Izrael történelme folyamán, ahogyan erről tanúskodik a Biblia. És ez arra bátorítson téged és engem, hogy ma is megismétlődhet, és meg is fog ismétlődni, ha ráállunk Isten ígéreteire. Isten ugyanúgy szereti a fiak nemzedékét, mint ahogy az atyák nemzedékét szerette, Isten ugyanúgy vele van Józsuéval, mint ahogy Mózessel, Dáviddal, a prófétákkal és az apostolokkal volt. Amikor elindultak ezek az egyszerű halászok, Jézus tanítványai az Úr nevében, Isten küldetésében, akkor velük volt az Úr. És az egyszerű halász szavára megtért háromezer ember. És betegeket tudtak gyógyítani, és az evangéliumot az egész világnak szétkürtölni. Az egész egyház történelme erről beszél, hogy Isten ugyanaz, nemzedékről-nemzedékre. Ez a mi Istenünk!

            Csak egy dolgot kell még megemlíteni. Ezek a kövek az Isten segítségének a szükségességéről, a valóságosságáról, a folyamatosságáról beszélnek annak a népnek, amelyik engedelmes volt. Az Isten szabadító csodáját azok élik át, akik neki engedelmeskednek. Ha ott Izrael fiai kétségbeesve szidták volna az atyákat, hogy miért hozták ide őket, ha akkor Izrael fiai visszasírták volna Mózest, akit nem tudtak föltámasztani, és nem indultak volna el Józsué szavára, nem történt volna meg a csoda. Igen, Isten hatalma készenlétben van. Isten szabadító hatalma testi-lelki értelemben rendelkezésére áll minden nemzedéknek, de ezt megtapasztalni az engedelmesek fogják. Az a nép, amelyik Józsué szavára elindult. (Méghozzá mind a tizenkét törzs, azok is, akiknek már a Jordántól keletre megvolt az otthonuk!) A tizenkét kő azon a kőoszlopon emlékeztet az egész nép egységére, engedelmességére. Az engedelmeseknek Isten megmutatja szabadítását ebben a mai világban is.

            Hadd fejezzem be azzal, hogy ma anyák napja van, és ilyenkor a szülők, gyermekek viszonyáról, kapcsolatáról szoktunk mindig valamit mondani az ige alapján. Ez a mostani történet is sok tanulsággal szolgálhat. Szolgálhat olyan tanulsággal, hogy ne szidjuk atyáinkat, ha lehetetlen helyzetekben vagyunk, de ne is imádjuk őket, hogy ők milyen nagyszerű emberek voltak, nekünk viszont semmi nem adatott, hanem az atyák Istenét kövessük, hogy átélhessük ugyanazokat a csodákat, amelyeket az atyák átéltek! Ennek az igének a legfőbb tanulsága ez, hogy az emlékoszlopot a Jordán mellett ezért állították fel az atyák, hogy a fiak és unokák nemzedéke ragadja meg Istennek azt a szabadító szeretetét, hatalmát, amelyet ők megtapasztaltak. Nem saját maguknak állították fel az atyák az emléket, hogy az ő nevüket el ne felejtsék: Isten emlékére állították föl, aki őket megsegítette. Tehát a legfontosabb, amit továbbadnak az atyák a fiaknak az az, hogy van Istenünk! És nektek is lesz Istenetek, csak higgyetek benne, és engedelmeskedjetek neki!

            Atyák, anyák, ezt tartjátok legfontosabbnak, ezt akarjátok átadni a jövő nemzedéknek? Vagy csak egy lakást, amelyen majd veszekedni lehet, vagy csak valami pénzt, amit majd el lehet verni? Vagy csak a saját életeteknek sok apró élményét, apró emberi bölcsességeket, amivel így meg úgy lehet ügyeskedni az életben, ha az ember nem akarja megütni a bokáját? Vagy át tudjátok adni ezt, hogy nekünk Istenünk van, aki újra meg újra megszabadított bennünket, és ez lesz a ti Istenetek is, ha hisztek benne, ha engedelmeskedtek neki; Isten megismétli azokat a csodákat, amelyeket a mi életünkben tett!?

            És ti, fiak, gyermekek, elfogadjátok-e, hogy ez a legnagyobb örökség, amit a szülők nemzedékétől átvehettek, hogy ez ér annyit, mint bármi veszendő holmi, vagyon, ház, ruha, állás, összeköttetések? Ezek mind semmivé válhatnak, az emberi tudás is. Amit a szülők nemzedékétől átveszünk, nagyon sokszor kevésnek, elégtelennek fog bizonyulni. A mindenható Isten, a szabadító Isten, a bűnbocsátó, a kegyelmes Isten, ez a legnagyobb örökségünk, akit az atyák ismertek, tiszteltek, megismertettek velünk, és mi ennek az Istennek az ismeretében indulunk el a magunk útján, hogy tapasztaljuk az Isten új meg új csodáit.

            Ámen.

Senki sem állhat ellened, ha útra kélsz. Veled leszek, nem hagylak el. Nem maradok el tőled.