Hamar István prédikációi /194./

A böjt mint önkéntes lemondás jogainkról

(Böjt 2. vasárnapja)

1989.02.19.

5. Móz. 24,6.10-15.17-22

            Ne vegyen zálogba senki kézimalmot vagy felső malomkövet, mert életet venne zálogba! (...) Ha kölcsönadsz valamit felebarátodnak, ne menj be a házába, hogy zálogot végy tőle! Állj meg kint, és az az ember, akinek kölcsönt adtál, maga vigye ki hozzád a zálogot. De ha nyomorult az az ember, ne feküdj le a zálogul vett ruhában, hanem még naplemente előtt add vissza neki a zálogot, hogy a saját ruhájában fekhessék le. Ő áldani fog téged, te pedig igaz leszel Istened, az Úr előtt. Ne zsákmányold ki a nyomorult és szegény napszámost, akár atyádfia, akár jövevény, aki országodban, városaidban lakik. Még aznap add meg a bérét, mielőtt lemegy a nap, mert nyomorult ő, és sóvárog utána, és az Úrhoz kiált miattad; téged pedig vétek fog terhelni.(...) Ne forgasd ki jogaiból a jövevényt és az árvát, és ne vedd zálogba az özvegy ruháját! Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kiváltott onnan Istened, az Úr. Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj. Ha learatod aratni valódat a mezőn, és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza fölvenni. Legyen az a jövevényé, árváé és özvegyé. Így megáldja Istened, az Úr, kezed minden munkáját. Ha levered olajfád termését, utána már ne szedegess, maradjon az a jövevénynek, árvának és özvegynek. Ha leszüreteled szőlődet, utána már ne böngésszél, maradjon az a jövevénynek, árvának és özvegynek. Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban! Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj.     

            A húsvét előtti hat hetet böjti időszaknak tartották a régi egyházi gyakorlatban. Jézus szenvedéstörténetére emlékezve ezen a hat héten keresztül a régi egyházi gyakorlat szerint nem ettek húst, csak majd a böjt végén, húsvétkor, Krisztus feltámadása napján. A böjtnek ezt a gyakorlatát a reformáció egyházai fakultatívvá tették, kötelező jellegét feloldották. Mindenestől nem törölték el: aki ezt önként vállalja, mert úgy érzi, hogy ez őt közelebb viszi az Istenhez, emlékezteti Jézus szenvedéseire, tartsa meg!

            A nagypénteki böjt a mi református egyházunk gyakorlatában is a legutóbbi időkig szokásban volt. Nemcsak a húsevéstől való tartózkodás, hanem egyáltalán minden ételtől való tartózkodás - legalábbis a nagypénteki úrvacsoráig.

            A mai élet a böjtnek ezt a gyakorlatát nagyon megnehezíti. Az emberek nagy része üzemi konyhán étkezik; aztán sokszor valami egyszerű húsétel kevesebbe kerül, egyszerűbb elkészíteni, mint valami mást. De nem is ez a böjtnek a lényege, és éppen ezért tette ezeket a kötelező jellegű, emlékeztető böjtöket az egyházunk fakultatívvá. Aki úgy érzi, hogy szüksége van rá, mert őt építi, tartsa meg!

            Ennél sokkal fontosabb a böjtnek az a formája (amiről szó volt most az előkészítő alkalmakon), hogy amikor az ember életének egy-egy nehéz döntése előtt áll, valami szorult helyzetben nagyon úgy érzi, hogy szüksége van Istenre, akkor ezekben a válságos időkben - hogy jobban rákényszerítse magát az imádkozásra, az Istenre való gondolásra, ráhagyatkozásra -, jól teszi, ha böjtöl. Jézus maga is nagyon szabadon bánt a kötelező böjtökkel. Botránkoztak is rajta eleget az akkori idők vakbuzgó farizeusai! Ugyanakkor sokszor élt Jézus az önként vállalt böjtnek azzal a formájával, hogy amikor életének valami döntő napján, óráján, vagy heteiben nagyon szüksége volt az Atyával való állandó együttlétre, akkor ezt nem szakította meg evéssel, ivással, társalgással, hanem negyven napig böjtölt és imádkozott szolgálatára készülve a pusztában. Később is el-elvonult Jézus magányosságba, és úgy tűnik, hogy az utolsó vacsora alkalmával is tartózkodott az evés-ivástól. Nem egészen világos az utolsó vacsora leírása, de úgy tűnik, hogy Jézus együtt volt tanítványaival, és végül szétosztotta közöttük a saját vacsoráját. "Nem iszom többé a szőlő gyümölcséből, mígnem együtt iszom veletek azt a mennyek országában. Vegyétek, egyétek, igyátok meg!" Ez az a fajta böjt, amire az embernek, kinek-kinek máskor, máshogyan, szüksége lehet, és amit nagyon sok áldással vehetünk igénybe és gyakorolhatunk. Ha valaki ezeket az időszakhoz kötött, hagyományos, formális böjtöket megtartja: jó; ha nem tartja meg: úgy is jó. Ezeket az alkalmi, egyéni böjtöket csak önként lehet magunkra venni, és ki-ki tudja, hogy mikor van rá szüksége.

            Én most a böjtnek egy harmadik változatáról szeretnék szólni, ami az Isten népe között törvény kell, hogy legyen, és ez a szeretetből való lemondás a minket megillető jogokról vagy előjogokról, szabadságról, vagyonról, lehetőségekről. Sok mindenről, ami nekem igazság szerint jár, amit nyugodtan magamévá tehetnék - teljesen szabályosan, jogszerűen, törvényszerűen, senki nem botránkozna meg rajta -, és én mégis lemondok róluk időről időre, amikor erre szükség van. Szeretetből, azért, hogy az Isten mozdulatát utánozzam, hogy az Isten hozzám lehajló megváltó szeretetét tovább tudjam adni abban, ahogy én is lehajlok másokhoz. Erre találunk példát a felolvasott igében.

            Az Ószövetség népe körében törvény volt ez a fajta böjt, a lemondásnak ez a módja. Az adós a hitelezőjének a törvény szerint zálogot volt köteles adni. De ezért a zálogért a hitelező nem mehetett be az adós házába, hanem ott kint meg kellett állnia a kapuban, és megvárnia, amíg az adós kihozza azt, amit zálogba fog adni. A megalázást akarták ezzel kiküszöbölni: most azért, hogy az egyik ember adós lett, és a másik ember hitelező, azért ők még emberek mind a ketten, az Isten népének egyenrangú tagjai, tehát testvérek. Nem mehet be a hitelező, hogy ő ott szabadon válogasson az adósnak a javai közül, egyáltalán, hogy ő ott körülnézzen, hogy mije van, és ami aztán neki megtetszik azt elvigye; nem alázhatja meg az embertársát! Kint vár a kapuban, és majd kivisz neki valamit az adósa. Tehát joga van a hitelezőnek a zálogra, és elvileg megtehetné, hogy bemegy és kiválasztja magának azt, amit el akar venni. (Különben nem adja oda a kölcsönt.) De az Isten törvénye korlátozza őt ebben a jogában, és azt mondta, hogy mondj le erről a jogodról, és szállj le arra síkra, ahol a te felebarátod van! Legyél embertársa ebben a helyzetben is, hogy most te fölébe kerültél!

            Aztán azt mondja az ige, hogy ha learattad a termésedet, és maradtak ott kalászok, vagy akár egy kévét ott felejtettél, ne menj vissza érte! Leverted az olajfa bogyóját, fölszedted, de maradt ott egy pár szem? Ne menj vissza szedegetni! Leszüreteltél, és maradt egynéhány fürt a tőkéden? Ne böngésszél utána! Könnyítsd meg a szegények életét, szerezz örömet a jövevénynek, a vándornak! Aki arra jár, hadd találja örömét abban, hogy egy-egy fürt szőlőt levehet, talált valamennyi búzát, amit majd otthon a kézimalmával kicsépel magának, vagy talált olajbogyót. Abban az időben nagyon nagy szegénység volt Palesztinában, és bizony ezek az utazók, vándorok, jövevények, de sokszor az elszegényedett izraeliták is igen rászorultak arra, hogy keresgéljenek, és ezekből az elhullott maradékokból tengessék az életüket. Tulajdonképpen joga volt, joga lett volna a gazdának alapos munkát végezni, fölszedni az utolsó szemet, leszedni az utolsó fürtöt és hazavinni az utolsó szem olajbogyót. De az Isten azt mondta, hogy köztetek ne ez legyen a törvény! Mondj le erről a jogodról, hogy ez valóban a tied! Persze hogy a tied. A te földeden termett, nem vitatja senki. De te mondj le erről a jogodról, hogy téged illet meg, és engedd át a nincstelennek!

            Ugyanide sorolható az a másik gyakorlat, hogy ha a nincstelentől zálogba vették a felsőruháját, köntösét - mivel semmi mást nem lehetett zálogba venni, mert nem volt vagyona -, akkor azt naplementekor mindig vissza kellett adni, mert az volt a takarója is. Jött a hűvös éjszaka, és megfázott volna, beteg lett volna. Persze hogy elvetted, zálogba adta, a tied. De ne élj ezzel a jogoddal! Mondj le róla! Naplementekor add vissza neki, hogy meg ne fázzon az éjszaka!

            Végül olvasunk egy olyan törvényt, hogy nem lehetett az özvegytől semmit zálogba venni, és nem lehetett egy szegény családtól zálogba venni a kézimalmot, illetve a felső malomkövet, amivel őrölték a búzát. A megélhetésüket tették volna lehetetlenné: aki kézimalmot vagy felső malomkövet vesz zálogba, az életet vesz zálogba. Kihúzod a szőnyeget a lábuk alól, nem tudnak megélni. Lehet, hogy semmi más nincs, amit zálogba vehetnél, csak ez. Ne vedd zálogba! Hagyd, hogy éljen a te atyádfia! A kölcsön marad, nem arról van szó, hogy a szegénység az mindenre takaró, hanem arról, hogy Isten törvénye arra tanítgatja az ő népét, hogy ha az élet küzdelmében egyesek győztesek, mások vesztesek lesznek - mert ez mindig így volt és így lesz az életben -, akkor a győztes ne éljen vissza az ő helyzetével, győzelmi előjogaival, hanem szálljon le arra a síkra, ahol a testvére, embertársa áll, és emberként bánjon vele.

            Ez van ebben a törvényben. Ez tehát a böjt: önkéntes lemondás szabadságunkról, jogainkról, anyagi előnyeinkről. Önként való lemondás azért, hogy a másik ember ne érezze magát megalázva, ne legyen kisemmizve, ne menjen tönkre mellette. Ennek a gyakorlása nem szokás általában az emberek között. Nagyon sok példát tudnánk mindnyájan mondani arra, hogy akik kedvezőbb helyzetben vannak, hogyan használják ki a helyzetüket mások rovására. Hogy egy vállalatvezető a vállalat nyereségét - esetleg nem létező nyereségét is - úgy osztja meg, hogy abból neki jusson a legtöbb, és egészen jelentéktelen rész, vagy semmi azoknak, akik vele együtt termelték meg azt a hasznot. Hogy a vagyonos emberek szerte a világon mennyire nem veszik észre a mellettük élő nincstelent, mennyire nem hajlandók ingyen szeretetből otthagyni valamit a szegénynek. Hogy sok jól kereső ember, amikor hivatásszerű munkáját végzi, képes elfogadni borravalót a nála sokkal szegényebbtől - mindenféle szakmában -, pedig a fizetése eleve nagyobb, mint azé a másiké, mégis megteszi, mert olyan helyzetben van, hogy ezt természetesnek tartják, ezért őt senki sem fogja megszólni, ez a szokás, ez jár neki.

            Egy idősebb kollégám mesélte: a lánya egyetemista volt, és ahogy ez általában szokás, már egyetemista korában megházasodott, aztán született két gyereke még egyetemi évei alatt. Kérlelte a férjét a fiatalasszony, hogy segítsen otthon a házimunkában, mert így nem tudja letenni a vizsgáit, ám a férje azt mondta, hogy nem, ez nem az ő dolga! A család az anya dolga. Ő pedig tanul, és csinálja  a maga munkáját. Különben is, úgysem tudja letenni a felesége a vizsgákat, mert hosszú haj - rövid ész, a nők tévedésből vannak itt az egyetemen, nem nekik való ez. Nem fogja tudni letenni a vizsgákat! Végül valóban annyira nem volt ideje ennek a szegény leánynak tanulni, hogy az utolsó vizsgát nem sikerült letennie; a férje miatt nem sikerült, mert ha csak feleannyi ideje lett volna, mint a férjének, simán letette volna. S amikor hazajött szegény sírva, hogy nem sikerült átmennie a vizsgán, akkor a férje még tovább megalázta: "Na látod, megmondtam: nem megy ez  neked! Hagyd abba!"

            Számtalan negatív példát lehetne még sorolni. Ne soroljuk! Hadd mondjak inkább néhány követhető, jó példát.

            Baksai Sándornak van egy nagyon kedves novellája a Kincsesláda című gyűjteményes kötetünkben. Egy kereskedőről szól, aki a zsiványok kezébe esik, még valamikor a huszita időkben. De annyira emberségesen viselkedik a zsiványok között, hogy végül nemcsak hogy őt engedik szabadon a zsiványok, hanem rá tudja venni a őket arra, hogy hagyják abba ezt az életmódot, menjenek be a legközelebbi városba, jelentkezzenek maguk a hatóságnál. Mondják el, hogy ők abba szeretnék hagyni ezt a zsiványéletet, ha kell, akkor letöltik a büntetést; és aztán szeretnének új életet kezdeni. Nos, ráveszi erre a zsiványokat, akik el is mennek, és jelentkeznek a hatóságnál. Ott a hatóság - várható módon - rájuk förmed, azonnal bebörtönzi, kalodába zárja őket, és bosszút tervez ellenük. Ekkor mindnyájan átkozni kezdik azt az embert, aki ilyen lehetetlen helyzetbe hozta őket. Ám a következő napon megjelenik a börtönben ez a kereskedő, leül közéjük, és azt mondja: Tudom, hogy milyen helyzetbe juttattalak titeket. Én azonban megosztom veletek ezt a börtönbüntetést. Itt leszek veletek. Igen, én nem belökni akartalak ide titeket, hanem egy új életre elindítani. Fogadjatok el addig társatoknak!. És ott tölti velük együtt a börtönbüntetést a szabad ember. Önként lemond a szabadságáról, azért, hogy ezeket az embereket átsegítse ezen a kritikus szakaszon, és emberré tegye őket. És nem eredmény nélkül. Ezek az emberek letöltik a büntetésüket, és annyira megindítja őket ennek a kereskedőnek az együttérzése, szeretete, hogy valóban új életet kezdenek.

            Nemcsak régen voltak ilyenek, vannak ma is.

            Talán hallották már némelyek tőlem ezt a számomra felejthetetlen példát: 1956-ban nagyon sok magyar került ki nyugatra, egyebek közt Franciaországba. Egy fiatal francia lelkész elhatározta, hogy ezeket a menekült magyarokat oltalmába veszi, ámde nem tudott velük beszélni, mert a magyarok csak magyarul tudtak, vagy esetleg valamit németül, angolul, oroszul. Franciául senki. Akkor ez a fiatal lelkész elhatározta, hogy megtanul magyarul azért, hogy ezeken az embereken segíteni tudjon. Tehát lemond arról a jogáról, ami őt megilletné, hogy kérem, én francia állampolgár vagyok, senki se hívta ide ezeket a magyarokat, ha idejöttek, tanulják meg a nyelvünket, és illeszkedjenek be a társadalmunkba! Nem lett volna ehhez joga? Nem így csinálják általában az emberek? De igen. Ő azonban lemondott erről a jogáról, hogy ő van itthon, és a magyarok az idegenek; és rászánta az idejét, erejét, megtanult magyarul. El akart jönni a pesti teológiára, hogy itt, a magyar lelkésznövendékek között tanulhasson magyarul. Nem kapott beutazási engedélyt. Abban az időben ilyen viszonyok voltak nálunk. Elment Prágába, mert tudta, hogy a felvidéki magyar diákok Prágában tanulnak, és ott élt egy évig a prágai teológián. Elsajátította természetesen a cseh nyelvet is, és az ott tanuló magyar diákoktól megtanult magyarul. Úgy folytatta aztán a maga misszióját az idegenbe szakadt magyarok között, haza-hazautazva, azok családjaival ápolva a kapcsolatot, amikor ők még nem térhettek vissza Magyarországra.

            Vagy hányan vannak holland testvéreink közül, akik a helyzetüknél fogva hallatlanul jó anyagi körülmények között élnek! Ezt örökölték, vagy a munkájukkal elérték. Sok vagyonos református testvérünk él kint Hollandiában, és ezek közül igen sokan vannak, akik nem tekintik ezt zsákmánynak - ahogy a Biblia mondja -, hanem ebből a vagyonukból végzik egy életen keresztül a szeretetszolgálatukat, azok között, akik rászorulnak. a szegényebb népek szegény családjai között.

            De egészen hétköznapi példákat is lehetne mondani. Vállalati autóbusz-kiránduláson idős házaspár megy a többiekkel. Megáll a busz egy város főterén egyórányi városnézésre. Mindenki kiszáll. Az idős házaspárnak az asszony tagja fájós lábú, ő nem száll ki. A férjének nincsen semmi baja. Ő most kimehetne egy órára várost nézni, de nem megy ki, hanem ott marad a feleségével, hogy ne legyen egyedül. Kimehetne? Joga van hozzá? Természetesen! Megszólnák érte az emberek? Nem valószínű. De lemond erről a lehetőségéről, és ott marad ő is a buszban, amíg a többiek nézegetnek, vásárolnak, és vállalja a közösséget a feleségével, aki nem tud most kimenni. Persze fordítva is elképzelhető ez. Joga van egy feleségnek azt mondani, hogy férjem, te hűséget esküdtél nekem! Ne hagyj most magamra! Joga van azt mondani, hogy maradj mellettem, ne hagyj itt? Persze, hogy joga van. De erről a jogáról lemondhat. És mondhatja azt, hogy nem tudom, eljutunk-e még ebbe a városba; ha mind a ketten nem tudunk kimenni, menjél legalább te! Én majd csak megleszek itt addig, majd az emlékeimmel elszórakoztatom magam.

Érezzük, hogy tulajdonképpen nincs olyan szegény ember, aki ne tehetné meg azt, hogy valamilyen jogáról, szabadságáról, lehetőségéről, anyagi előnyéről önként lemondjon, azért, hogy testvére legyen a másik embernek.

            Erre a legcsodálatosabb példát Jézus Krisztus adta nekünk, aki az egyszerű halászok közül hívta el tanítványait, és tudjátok, hogy szólította őket? Barátainak! A világmindenség ura itt van emberi testben a földön, és nem érezteti ezt a fölényét senkivel. Barátaim! - mondja a tanítványoknak, és nem röstell elbeszélgetni a samáriai asszonnyal a Jákób kútjánál, és nem tartja rangon alulinak, hogy bemenjen egy vámszedő házába vacsorázni. Jézus egész élete voltaképpen ebben telt el, hogy ő leszállt a mi szintünkre. Testvérül született. "Nem tekintette zsákmánynak, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem emberré lett érettünk, szolgai formát vett föl", testvérként szolgált itt közöttünk, és életét adta váltságul értünk.

            Erre emlékeztet most ez az úrvacsora, és innen meríthetünk erőt most ahhoz, hogy ezt tegyük mi is.

(Ref. Ék. 307.  1-2. verse, az 50. zsoltár dallamára)

            Dicséretet mond nyelve mindennek /    Tenéked, könyörülő Istennek,

            Hogy meglátván nyavalyás sorsunkat, / Elvégezted szabadításunkat,

            E végre Fiad küldéd e világra, / Hogy utat nyisson nékünk mennyországra.

            Megaláztad, hogy felmagasztaljon, / Ő szomorkodott, hogy vigasztaljon;

            Szegénységben élt, hogy gazdagítson, / Meghalt, hogy minket megszabadítson

            Kárhozatától az örök halálnak: / Ily dolgot még angyalok is csudálnak.