Kedves Testvéreim!

A szociológusok beszámolói szerint Európa számos országában fogy a lakosság. Az idősek száma, pedig egyre nő a fiatalokhoz képest. Elöregedőben van a társadalom. Ennek sok veszélyét halhattuk elégszer: Ki termeli meg a nyugdíjak fedezetét? Hogy bírja majd ezt az egészségügy? Ki fog dolgozni, fenntartani az államszervezetet, a szolgáltatásokat? Az egyház életében is sok problémát okoz ez a tendencia. Itt is sok a kérdőjel. Nem könnyű kérdések ezek. A legalapvetőbb kérdés azonban eddig el sem hangzott: Mi ennek az oka? A szociológusok számos okot szoktak felhozni erre, 2-t megemlítek: Egyik az, hogy örvendetesen megnőtt az átlagéletkor. Tovább élnek az emberek. A másik ok szomorúbb: kevés gyermek születik.
        Vannak családok, ahol egy gyermek sincs, van, ahol csak egy. Gondoljunk bele: a családonkénti két gyermek csak a szint fenntartásra lenne elég. Az is csak akkor, ha mindenki vállal kettőt és mindenkinek meg is születnek és felnőnek ezek a gyermekei. Pedig az élet minősége az átlagot tekintve nem rossz kontinensünkön. Nehezebb ma gyermeket nevelni, mint régen? Rosszabb a helyzet ma, mint annak idején? Szerintem nem. Mégis ma az emberek nem mernek, és nem akarnak gyermeket vállalni. Félnek a napi gondoktól. Ennél jobban már csak a holnaptól, a jövőtől tartanak. Kilátástalanság, borúlátás a jellemző ma sokakra. Néha még keresztyén családokban is előfordul ez a szkeptikus szemlélet. De azért láthatóan itt nagyobb a bizakodás. Talán ők bátrabbak az átlagnál? Nem!  

Másról van szó!

         Az Egyiptomban egyre inkább elnyomás alá kerülő zsidó nép sokasodott. Pedig kimerülésig dolgoztatták őket, kényszermunkát végeztettek velük, verték őket. Rossz körülmények között éltek. Szegényes ellátásban részesültek. Nap, mint nap veszélyben volt az életük, különösen a fiúgyermekeké. Gondoljunk Mózes történetére.   Vagyis nem volt könnyű az életük. És mégis gyarapodtak. Többen lettek, mint az egyiptomiak. Akik ezért félni kezdtek a zsidóktól. Pedig ők voltak otthon, ők voltak az erősebbek, mégis féltek. Ki akarták irtani őket, de legalábbis beolvasztani maguk közé. Izrálel népe azonban minden ilyen irányú kísérlet ellenére megsokasodott.
       Hogy lehet ez? Ki vigyázott rájuk? Talán ők nem féltek a nehézségektől, a holnap kihívásaitól? Izráel népe, Isten népe. Ő pedig, figyel népe sorsára. Isten az, aki megszaporította Izráel házát. - olvashatjuk a 21. versben. Ez azonban nem különleges csodaként történik. Tehát nem potyognak gyerekek az égből, a földből sem nőnek ki gomba módra. Hanem pontosan úgy születnek, mint ma. Isten nem tett ilyen jellegű csodát. Azonban mégis az ő szeretetének eredménye mindez. Annak a munkának a hatása, amit a benne hívők lelkében és a szívében végzett el. Hitet, reménységet, erőt, támaszt, jelentett népe számára ez a kegyelmes szeretet. A sok baj, veszedelem az Istennel való szövetségen belül éri a hívőt. Az Istennel való közössége körül veszi őt, mint egy burok, mint egy vár. Dávid király számtalanszor került nehéz helyzetbe élete során, mégis erős várnak, biztos menedéknek nevezi Istent. A hívő számára van menedék a nyomorúság idején. Van kihez menekülnie, Isten biztos menedék, nem bizonytalan. Nem helyes tehát így gondolkozni baj esetén: Lehet, hogy sok helyzetben megsegített, de ez talán még az ő képességeit is meghaladja. Ez nevetséges lenne, hiszen övé minden hatalom, ő teremtette a világot, minden benne hívő, biztonságban van az ő kezében. Persze ott is érhet minket veszedelem, akár halálos veszedelem is. De végzetes baj nem történhet velünk.
          Pál apostol kivégzése előtt ezt írta a filippi gyülekezetnek: Ha kivégeznek engem, jól járok. Megszabadulok mindattól, ami itt rossz, és kiteljesedik mindaz, ami már jó a Krisztussal való közösségben. Még közelebb visz hozzá a halálom. Mi ebben a rossz?
          Ez a bizonyosság és békesség tanítja meg Isten gyermekeit másként fogadni a bajt, az ijesztést, a veszedelmet, a szenvedést. Azért másként, mert Isten szövetségén belül más mindennek a súlya. Számíthat a hatalmas szövetségesére a hívő ember.
         A 27 zsoltárban olvashatjuk:
„Ha rám törnek is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak és elesnek.”
Éppen kétségbeejtő a helyzet, de van reménység, mert Isten velem van. Valami biztosan történni fog, mégpedig az, amit a szabadító Isten akar. És az nekem jó. Ez a bizonyosság ad tartást a hívőnek a bajok között. Nem vagyok egyedül, Isten vigyáz rám. Nem vagyok kiszolgáltatva idegen erőknek, emberi indulatoknak, még a saját hibáimnak sem, mert Isten tudta nélkül semmi sem történhet velem. Isten, pedig megbízható szövetséges, biztos menedék. Ő a legfőbb reménységünk.         Persze ennek ellenére a hívő ember is félhet.
        Dávid egyértelműen beszél erről: „Ha félek is, benned bízom”- mondja.    A hívőnek is van idegrendszere, ő is úgy reagál az ingerekre, mint más. Azonban a folytatásnál ott van az a „de”. „De Istenben bízom.” Nem magára tekint, hogy milyen gyenge; sem a ellenség erejére, hanem a hatalmas Istenre. Úgy fél, hogy közben bízik Istenben. Tudja, hogy védve van. Számos ilyen helyzetről olvashatunk a Bibliában. Gondoljunk csak annak a gyógyíthatatlan beteg fiú apjának a példájára. Aki félve áll Jézus elé, szívében hitharc dúl. (Mk9) Akar-e, tud-e segíteni Jézus? Tanítványai nem tudtak segíteni…
         De aztán csak hozzá fordul segítségért. Mire Jézus: minden lehetséges, de hiszed-e, hogy megtehetem? Rajta áll, vagy bukik tehát az ügy.  Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen. – mondja. Becsületes beszéd ez. Aki hisz, abban ott rágódik a hitetlenség férge is. Amely erőtlenné akarja őt tenni. Hit és hitetlenség együtt. Az arány folyamatosan változik. Az a fontos, hogy hitünk egyre jobban erősödjön. Ha bízunk Istenben, akkor ez már önmagában elég arra, hogy kételyünk, hitetlenségünk elgyengüljön. Ne a hitetlenség ellen harcoljunk, hanem Istenbe vetett bizalmunkat erősítsük. S a többi megy magától. Nem az a hős, aki nem fél, hanem az, aki félve is helytáll. Talán ismeritek az anekdotát: Egy hadvezér különösen is híres volt a bátorságáról és a talpraesettségéről. Egyik sorsdöntő csata előtt a tisztiszolgájának feltűnt, hogy parancsnoka milyen fehér, milyen ideges. Úgy látta a keze is remeg. Csodálkozva kérdezte: Csak nem fél tábornok úr? Mire a tábornok ezt válaszolta: Ha maga így félne, már régen elszaladt volna. Isten gyermeke hűséges marad Urához, bízik benn, nem fut el. Lehet, hogy Isten megengedi, hogy támadás érje, hogy szidalmazzák Isten nevéért, netán ő maga vétkezik, de akkor is Istenhez fordul. És felkel, és tovább megy…
          Bízik Istenében. Olykor az is megtörténik, hogy nem fél, pedig lenne oka a félelemre. Istenben bízom, ember mit árthat nekem? Bizonytalan a jövő, mégsem aggodalmaskodik. Nem forgolódik félálomban, törve a fejét: most mi lesz? Mit csináljak, mit ne csináljak? Ha teszem, az mivel jár. Hanem Istenre bízza magát, hozzá kiált szabadításért. Néha még az is megtörténik, hogy a megoldatlan helyzet közepén hálát tud adni az ember a megoldásér, szabadításért. Előre dicsőíti Istent. A hívő ember komolyan veszi azt, amit Isten magáról mondott. Vagyis: féli az Istent. Tisztelem, dicsőítem Istent, mert elhiszem, amit magáról mondott. Bízom benne, és igyekszem akarata szerint élni. Ez az igazi istenfélelem.
           Láttuk: Isten népeként Jákób leszármazottait nem kerülték el a nehézségek. Félni biztosan ők is féltek, hiszen alig mertek neki kezdeni a kivonulásnak. De bíztak Istenben, hozzá fordultak segítségért. És ő megvédte őket. Ez a titok nyitja.
Így tettek a zsidók, a bábák akkor, ott Egyiptomban és Isten megáldotta őket.
Tegyünk mi is így. Hadd gyarapodjon családunk, növekedjen lelki családunk a gyülekezet. Hadd legyen rajtunk Isten áldása.

                                               Ámen.