Hamar István prédikációi /3./

"Mint Dávid, úgy járj!"

2000 szept. 24.

Ima:    Köszönjük, Istenünk, hogy lehajolsz hozzánk az ég magasságából, a láthatatlan világból e látható világba, nemcsak gondviselő szereteteddel, hanem igéddel, lelkeddel, kegyelmeddel is; és keresed velünk a kapcsolatot, jelenléteddel megszenteled, átváltoztatod lelkiállapotunkat, egész életünket. Köszönjük, hogy ezt tapasztalhattuk a múlt héten is. Áldott légy, hogy megőriztél bennünket testben, lélekben. Áldott légy a mindennapi kenyérért és a váratlan, ajándékba kapott földi javakért. Áldott légy a mindennapi igéért, és áldott légy a váratlanul kapott üzenetekért, intésért, vigasztalásért, eligazító szóért. Bocsásd meg, ha jelenlétedet figyelmetlenségünkkel, önfejűségünkkel, a magunk céljai után való futással megzavartuk. Bocsásd meg, ha vissza kellett vonnod lelkedet, nem érezhettük folyamatosan a te közelségedet, jelenlétedet. Bocsáss meg, és jöjj közénk újra, telepedj le köztünk, Úristen, és a te igéd és lelked által gyűjts magad köré, szólj hozzánk, áldj meg bennünket ezen az istentiszteleten. Ámen.

            Dávid és Góliát történetéről lesz ma szó, Bibliaolvasó Kalauzunk szerint. Erről a történetről rengeteget szoktak mesélni, vagy inkább idézgetni, utalni rá a mindennapi életben, de attól félek, hogy kevesen ismerik igazán a bibliai történetet.

I. Sámuel 17: 1-25:

            A filiszteusok összevonták seregeiket a harcra. A júdabeli Szókónál gyűltek össze, és tábort ütöttek Szókó és Azéká között, Efezdamimnál. Saul és az izraeliek is összegyűltek, tábort ütöttek az Élá völgyében, és csatarendbe álltak a filiszteusok ellen. Az innenső hegyen álltak a filiszteusok, a túlsó hegyen pedig az izraeliek. Közöttük völgy volt. Ekkor kilépett a filiszteusok közül egy kiváló harcos, név szerint Góliát, aki Gát városából való volt.  Magassága hat könyök és egy arasz volt. Fején rézsisak volt, öltözete pikkelyes páncél, páncélja ötezer sekel súlyú rézből volt. Lábán rézvért és vállán rézdárda volt. Lándzsájának a nyele olyan vastag volt, mint a szövőszék tartófája, lándzsájának a hegye pedig hatszáz sekel súlyú vasból volt, és egy pajzshordó ment előtte. Így állt ki, és odakiáltott Izrael csatasorainak: Miért vonultatok ki és készültetek fel a harcra? Nézzétek: én filiszteus vagyok, ti pedig Saul szolgái. Válasszatok ki magatok közül egy embert, hogy síkra szálljon velem. Ha le tud győzni és megöl engem, akkor mi leszünk a ti szolgáitok. De ha én győzöm le és én ölöm meg őt, akkor ti lesztek a mi szolgáink, és ti szolgáltok nekünk. Ezt is mondta a filiszteus: Én itt most kigúnyolom Izrael csatasorait. Állítsatok velem szembe valakit, hogy megvívjunk egymással. Amikor meghallotta Saul és az egész Izrael a filiszteusnak ezt a beszédét, megrettentek és igen féltek. Dávid annak az efrátai embernek volt a fia a júdai Betlehemből, akinek Isai volt a neve, és nyolc fia volt. Ez az ember Saul idejében már öreg volt ahhoz, hogy bevonuljon a férfiakkal. De Isai három nagyobb fia hadba vonult Saullal. Annak a három fiának, akik hadba vonultak ez volt a neve: az elsőszülötté Elijáb, a másodiké Abinádáb, a harmadiké pedig Sammá. Dávid volt a legkisebb. A három nagyobb elment Saullal. Dávid elment Saulhoz, de visszatért, hogy apjának juhait legeltesse Betlehemben. A filiszteus pedig megjelent reggelenként és esténként, és kiállt negyven napon át. Egyszer ezt mondta Isai a fiának, Dávidnak: Vidd el testvéreidnek ezt a véka pörkölt gabonát, meg ezt a tíz kenyeret, és szaladj el a táborba testvéreidhez. Ezt a tíz sajtot pedig vidd el az ezredeshez, és tudd meg, jól vannak-e a testvéreid, és hozz tőlük valami jelet. Az Élá völgyében vannak ők, ahol Saul és az izraeli férfiak harcban állnak a filiszteusokkal. Felkelt tehát Dávid korán reggel, rábízta a nyájat egy bojtárra, felszedelődzködött, és elment, ahogyan Isai parancsolta neki. Amikor eljutott a szekértáborig, éppen akkor fejlődött csatarendbe a sereg, harci zaj közepette. Csatarendbe állt Izrael is meg a filiszteusok is. Egyik csatasor a másikkal szemben. Dávid rábízta a holmiját arra, aki a fölszerelést őrizte, és a csatasor felé futott. Odaérve megkérdezte bátyjait, hogy jól vannak-e. És miközben beszélgetett velük, előállt a filiszteusok csatasorából a gátból való harcos, a Góliát nevű filiszteus, és most is ugyanúgy beszélt, Dávid pedig meghallotta. Amikor az izraeli férfiak meglátták azt az embert, mindnyájan elfutottak előle, mert nagyon féltek. Ezt mondták az izraeliek: Láttátok ezt az embert, aki előállt? azért állt elő, hogy csúfolja Izraelt. Ha akadna olyan ember, aki megölné, gazdagon megajándékozná a király. Még a lányát is hozzáadná, és fölmentené apjának házát Izraelben minden szolgálat alól.

(Itt hagyjuk félbe az ige olvasását, és énekeljük a 161. dicséretet! )

            Siess keresztyén, lelki jót hallani / Régi törvényből harcolni tanulni,

            az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, / Krisztusban bízni.

            Mert nem hiába ezt az ó törvénybe / Próféták írták Biblia könyvébe:

            Szép tanulság ez most az új törvénybe’ / Mi eleinkbe’.

            Jól tudja földön ezt minden keresztyén: / nemcsak fegyverrel oltalmaz az Isten.

            Ezt minden népnek tudására adom: / Istenünk vagyon!

            Fejedelemség vagyon csak Istenben, / minden hatalom vagyon ő kezében:

            Kiket ő akar, föld kerekségében: / emeli égben.

            Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában, / az igaz hitben erős légy magadban,

            Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban / hitvallásodban.

            Dávidot Isten hagyá királyságban / ő ellenségit veté gyalázatban.

            Dicsérjük Istent nagy hálaadásban, / énekmondásban.

            Akkor ezt mondta Dávid a mellette álló embereknek: Mi történik majd azzal az emberrel, aki megöli ezt a filiszteust és megmenti Izraelt a gyalázattól? A nép pedig elmondta neki szóról-szóra, hogy mi történik azzal, aki ezt levágja. Amikor a legidősebb bátyja, Elijáb hallotta, hogy Dávid az emberekkel beszélget, haragra gerjedt Elijáb és ezt mondta: Minek jöttél ide és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy vakmerő vagy és rosszban töröd a fejed. Csatát akarsz te látni, azért jöttél ide! Dávid ezt felelte: Ugyan, mit követtem el, hiszen ez csak beszéd volt! És elfordult tőle egy másikhoz, és az is ugyanazt mondta, meg a hadinép is ugyanúgy válaszolt néki, mint az előbb. Amikor meghallották, mit beszél Dávid, jelentették Saulnak, ő pedig magához rendelte. Dávid ezt mondta Saulnak: Senki se csüggedjen el emiatt, elmegy a te szolgád, és megvív ezzel a filiszteussal. De Saul ezt mondta Dávidnak: Nem mehetsz el, hogy megvívj ezzel a filiszteussal, mert még fiatal vagy, ő pedig harcedzett férfi fiatalkora óta. Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy egy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utána mentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem és megöltem. Leterítette a te szolgád az oroszlánt is, a medvét is; így jár majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok közül bármelyik, mivel csúfolta az élő Isten seregét. Azután ezt mondta Dávid: Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni engem ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Menj el, az Úr legyen veled! És felöltöztette Saul Dávidot a saját ruhájába, a fejére rézsisakot tett, és páncélba öltöztette. Felkötötte Dávid Saul kardját is a ruhája fölé, és járni akart, mert még nem próbálta. Ekkor azonban Dávid ezt mondta Saulnak: Nem tudok én ezekben járni, mert még nem próbáltam. Le is vette Dávid ezeket. Kezébe vette a botját, és kiválasztott a patakból öt sima kövecskét. Beletette azokat a pásztortáskájába, a tarisznyájába, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz. A filiszteus is elindult, és egyre közelebb jött Dávidhoz, és előtte ment a fegyverhordozója. Amikor a filiszteus rátekintett, megvetően nézett Dávidra, mert fiatal volt, pirospozsgás és jó megjelenésű. És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot, Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak! Dávid Így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az Úr, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, és megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izraelben. És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr, mert az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket. Amikor a filiszteus nekikészült és egyre közeledett Dávidhoz, Dávid is kifutott gyorsan a csatasorból a filiszteus elé. Belenyúlt Dávid a tarisznyájába, kivett belőle egy követ, a parittyájával elröpítette, és úgy homlokon találta a filiszteust, hogy a kő belefúródott a homlokába, és arccal a földre zuhant. Dávid tehát erősebb volt a filiszteusnál, bár csak parittyája és köve volt. Legyőzte a filiszteust és megölte, pedig nem volt kard Dávid kezében. Ezután odafutott Dávid, rálépett a filiszteusra, fogta annak a kardját, kihúzta a hüvelyből, megölte vele és levágta a fejét. Amikor látták a filiszteusok, hogy meghalt a vitézük, megfutamodtak.

            Ez a színes történet életkép a Krisztus előtt ezer körüli időkből, amikor a Közel-Kelet  birtoklásáért több kis nép harcolt. Kánaánban akkor különböző városfejedelemségek voltak, nem volt egységes nép, de Kánaán körül már országot, királyságot alapítottak az edómiak, a moábiak, az ammóniak. Aztán Kánaán földjére megérkezett a honfoglaló Izrael, és alighogy elkezdték birtokba venni az ígéret földjét, a Földközi-tenger felől érkeztek a filiszteusok. (Valószínűleg túlnépesedés miatt jöttek az Égei-szigetekről ezek az új honfoglalók.) Először Egyiptomban próbálkoztak - sikertelenül -, aztán megvetették a lábukat Kánaán földjén, és a Földközi-tenger partján épített városaikból kiindulva fokozatosan próbálták birtokba venni az egész országot. Létében volt tehát veszélyeztetve Izrael.

            Ebben az időben - ez az idő kb. kétszáz évig tartott - változó sikerrel folytak a harcok Izrael és a filiszteusok között. A filiszteusok technikai fölényben voltak: ők hozták be a vasat. Izrael fiai számbeli többségben voltak ugyan, de meglehetős szervezetlenségben. Izrael első királya, Saul - aki végül összefogta a tizenkét, laza szövetségben élő törzset - most döntő ütközetre készül a filiszteusokkal szemben. Az ókori háborúk szokása szerint (Biblián kívüli forrásokból is rengeteg ilyen csatáról hallunk, például a görög hősi eposzokból) mielőtt a seregek megütköztek volna, kilép az egyik seregből a legbátrabb, leghatalmasabb vitéz, és párbajra hívja az ellenség seregéből a legbátrabb, legerősebb vitézt. Sokszor ez a párbaj döntötte el a csata kimenetelét.

            Hogy fogalmunk legyen, hogy ki a kihívó, hadd fordítsam le a Bibliában közölt adatokat a mi mai fogalmainkra, mértékeinkre. Góliát magassága 289 cm volt. Ez akkor is igen nagy, ha tudvalevő, hogy vannak két méter fölötti átlagtermetű népcsoportok a földön. A mai napig is vannak ilyenek, és a Kánaán földjén is újra és újra említés esik az Anák fiairól, akiket óriásoknak mond a Biblia. Viszont nem kell abba a hibába esnünk, amibe a Biblia kritikusai oly sokszor beleesnek, hogy ami szokatlan, vagy nehezen elképzelhető, az bizonyára valótlan is, egy kicsit túloz a Biblia, mert napjainkban is előfordul, hogy bizonyos hormonzavar miatt egyes emberek - függetlenül a népcsoport átlagos termetétől - rendkívül magasra nőnek, másfélszer, kétszer akkorára, mint normális körülmények között. Góliát termete tehát egészen egyedülálló, de nem valószínűtlen. 289 centiméter magas volt, rajta a páncél 73 kiló, dárdájának a hegye 9 kiló. A filiszteusok, akik ismerték a vas megmunkálását, megfelelő öltözetbe és védőfegyverek mögé rejtették a nevükben kiálló bajvívót. Páncélban, sisakban, pajzzsal, hatalmas dárdával áll tehát Góliát, a kihívó, aki megint csak az akkori idők szokása szerint (jól ismerjük ezt az Iliászból és az Odüsszeiából is) gyalázni kezdi Izraelt és Izrael Istenét. Ebben a helyzetben általános rémület, visszavonultság, kétségbeesés közepette lép ki végül Dávid, hogy megvívjon a filiszteusokkal.

            A történetet, azt hiszem, legtöbben gyermekkorunk óta ismerjük, és a legfontosabb tanulságát mindnyájan tudjuk. Ez pedig az, hogy nem az erő, nem a hatalom, nem a technikai fölény dönti el a küzdelmet, hanem az, hogy ki mellett áll az Isten. Tehát a kistermetű, fegyvertelen Dávid legyőzheti az állig fölfegyverzett óriást, ha Dáviddal az Isten harcol Góliát ellen. Mert van Isten Izraelben! Ahogy Dávid mondja: Tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben, és ez az Isten nem karddal és dárdával harcol, de győzelemre segíti az övéit! A történet legfontosabb tanulsága tehát ez, hogy Isten oldalán maradva, Isten eszközeként, Isten harcosaként győzhetünk akkor is, ha túlerővel állunk szemben.

            A történetet ezután lelki értelemben szokták applikálni, alkalmazni. Vagyis hogy minden embernek megvannak a lelki harcai. Ma nem arra buzdít ez a történet, hogy ragadjunk parittyát és terítsük le az ellenségeinket, hanem hogy vívjuk a magunk lelki harcát, ahogy a most énekelt 161. dicséretben is szó van róla: "...jól tudja földön ezt minden keresztyén, nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten...". És a magunk lelki harcaiban győztesek leszünk, ha az Istentől nem pártolunk el, ha az Isten velünk harcol. Nem kell megijedni a túlerőtől, az erőszaktól, a fenyegetéstől, a látszólagos fölénytől, amivel az ellenség - a lelki ellenségünk, végső soron a sátán - áll velünk szemben, mert ha velünk az Isten, akkor miénk a győzelem. És ez nem csak az egyéni életre, hanem Isten népének az életére is áll. A keresztyénség a maga igazi lelki értelmében mindig kisebbségben volt e világban; az istentelenség Góliátjával szemben az igazán hívő emberiség mindig csak kis Dávid volt, és ma is az. De sohasem kell megijednünk az egyházat érő sokféle fenyegetés, támadás láttán, mert az Isten nem hagyja az övéit, és Dávid győz újra meg újra Góliáttal szemben, mert vele van az Isten. Mert van Isten Izraelben! Legyen ez bátorítás lelki harcainkban, legyen ez bátorítás, mikor egyházunk nyomorúságairól kapunk híreket vagy gondolkodunk el: nem kell félnünk, mert van Isten Izraelben, és ő győzelemre segíti az övéit.

            Van azonban ennek a történetnek más tanulsága is, ha alaposabban megnézzük, és ebből most egyet szeretnék kiemelni.

            Dávid, az Isten embere most lép először a nyilvánosság elé. Titokban kente föl királlyá a kis gyermek, serdülő Dávidot Sámuel, mikor Saul elpártolt Istentől, de ennek valószínűleg nem ment híre. Sámuel sem tette közhírré, és Dávidék a saját jól felfogott érdekükben is jobban tették, ha erről hallgattak, amíg Saul a király. Azt is érezték - és ennek Dávid oly sokszor jelét adja -, hogy majd eljön az ideje, amikor Isten valóra váltja ezt az ígéretes fölkenetést, most ez csak egy biztató jel. Tehát Dávid továbbra is őrizte apja nyáját Betlehem környékén. Saul, aki búskomorságba esett időről-időre, keresett egy lantost, aki felvidítja őt depressziós időszakaiban, és akkor fedezték föl Dávidot, aki remekül játszott a lanton, és amikor Sault megszállta ez a rossz kedélyállapot, akkor Dávid elment, és a lantjával fölvidította őt. Saul Gibeája Betlehemtől húszegynéhány kilométerre fekszik, tehát közelebb, mint ide Cegléd. Ezt az utat gyalog is meg lehet tenni néhány óra alatt, de ha Saul érte küldött, lehet, hogy valami kocsit is küldött, amin a követek sietve vitték Gibeába Dávidot. Miután megvidámította egy kicsit a király beteg lelkét, szépen hazament.

            Tehát Dávid - mint lantos - nem tartózkodott a király udvarában, hanem őrizte továbbra is apja nyáját, időnként elment a királyhoz, aztán megint hazament. Erre utalást hallhattunk a most felolvasott igében is. Dávid nem készült arra, hogy a nyilvánosság előtt megmutassa, hogy ő kicsoda. Nem készült arra, hogy Isten kiválasztott eszközeként jelenjen meg a nép előtt, hogy aztán majd királlyá válasszák. Dávid egyszerűen engedelmeskedett az apjának. Mint aki még nem élt önálló életet, most érik felnőtté, az apja nyáját őrzi, és amikor az apja azt mondja, hogy "hagyd most a bojtárokra a nyájat, te pedig menj el a seregbe, három bátyád ott katonáskodik, vigyél nekik egy kis hazait, és hozz hírt felőlük", akkor Dávid szó nélkül, feleselés, kifogások sorolása nélkül indul, és gyermeki engedelmességgel teljesíti, amit az apja parancsolt neki. Ez egy nagyon-nagyon rokonszenves vonás, és figyeljük meg, hogy ezt áldja meg az Úristen.

            Megérkezik Dávid a seregbe, és hallja, hogy mit mond ez a filiszteus, hogyan gyalázza Izraelt, Izrael királyát, seregeit és Izrael Istenét. Aztán körülnéz, hogy vajon ki fog kiállni ezzel a filiszteussal szemben. Mert hiszen ez tűrhetetlen, amit ez az ember mond! S látja, hogy senki nem meri vállalni a küzdelmet.

Akkor elkezd érdeklődni:

–Hogy is van ez, mióta mondogatja ezt?

–Negyven napja.

–S mit csinál a király?

–A király nagy jutalmat ígér annak, aki szembeszáll vele: hajlandó az egyik lányát is hozzá adni, de senki nem mer kiállni.

Észreveszik Dávid bátyjai, hogy ő itt beszélget az emberekkel, érdeklődik. "Mi rosszban töri a fejét ez a gyerek? Biztos csatát akar látni, és meg akarja érteni, hogy mi minden történik itt! Jobb, ha nem keveri itt a bajt!"

            Dávid úgy érzi, hogy ha senki nincs, aki kiálljon, akkor neki kell. Mert lehetetlen, hogy az Isten népéből egyetlenegy ember nincs, aki az Isten népének és az Istennek a gyalázóját megszégyenítse! Hát tudják meg, hogy van Isten Izraelben! Tehát elhatározza, hogy ha nincs más, ő kiáll. Jelentkezik Saulnál. Saul ráadja a maga páncélját. Nem illik Dávidra, nem tud benne mozogni, ez nem az ő világa. (A gyermek-istentiszteleten ezt is mindig meg szoktuk említeni -, hogy Isten embere nem harcolhat idegen fegyverekkel. Az egyház sem harcolhat a világ fegyvereivel, nem áll jól neki, és úgy nem fog győzni, csak a magunk fegyvereivel, az Istentől kapott lehetőségeinkkel harcolhatunk.)

            Tehát Dávid bejelenti, hogy ebben az idegen, nem rá szabott, szokatlan öltözetben ő meg se tud mozdulni, nem tud kiállni. "Hát akkor mit akarsz? " - kérdi Saul, aki félti ezt a gyermeket. (Gyermeket? Már felnőtté érik lassan!) Azt mondja Dávid: "A te szolgád nemegyszer leterítette a nyáj ellenségeit: medvét, oroszlánt. Ez a hústorony se több, ez se erősebb, mint a medve vagy az oroszlán! Ahogy azokat leterítettem, úgy fogom ezt is leteríteni, mert velem lesz az Isten!" Máris indul, és a parittyájával eltalálja Góliát sebezhető pontját. Ő megszédül, a földre terül, és Dávid a saját kardjával lefejezi.

            Miről szól tehát ez a történet ebből a szemszögből? Hogy hogyan lép színre az Isten embere, hogyan ismeri fel azt a helyzetet, amelyben neki kell helyt állnia, hogyan ébred annak a tudatára, hogy most az Isten őt akarja szolgálatba, harcba állítani. Azt hiszem, ebből a szemszögből is érdemes a történetet például vennünk, és a magunk életére alkalmaznunk. Úgy is, ahogyan az ember keresi a saját helyét, küldetését, hivatását ebben a világban, ahogy minden felnőtté érő fiatal ebben a keresésben jónéhány zsákutcát megjár, de egyszer megtalálja, hogy hol van az ő helye, és mi az ő feladata itt a földön.

            Úgy is érdemes ezt a történetet néznünk, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozásunk, pályánk, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben az Isten bennünket akar szolgálatba, harcba állítani. Nos, hát figyeljük meg ezeket a nagyon fontos részleteket!

            Dávid nem nagyravágyásból megy a csatába, nem magát akarja mutogatni: "na ide nézzetek!", nem bizonyítani akar, mert elérkezettnek látja az időt, hogy most már Isten választottjaként megfelelő pozícióba kerüljön. Nem így indul a dolog. Hanem végzi a maga hétköznapi munkáját, és apjának engedelmeskedve megy a seregbe. Ott úgy érzi, hogy tűrhetetlen az a helyzet, amibe került. Amit ez a filiszteus mond, azt nem lehet tovább hallgatni. Szégyen Izraelre, szégyen Isten nevére. Aztán körülnéz, hogy van-e valaki, aki ebben a helyzetben megfelelne a kihívásnak. Kiderül, hogy nincs. Ekkor jön rá: én viszont megfelelek a szükséges feltételeknek, hiszen engem az Isten régóta készített erre a harcra, amikor a medvével meg az oroszlánnal kellett viaskodnom. Én föl vagyok készülve erre! Talán valami segítséget, bátorítást az is jelentett, hogy a párválasztás korába érett az ifjú Dávid, és a király a lányát ígérte feleségül annak, aki Góliátot legyőzi. Lehet, hogy ilyen emberi szempontok is segítettek, de talán sokkal inkább az, hogy Dávid, mióta Sámuel fölkente őt - bár titokban - Izrael királyává, azóta tudta, hogy ő Isten embere, Isten választottja. És most Isten harcosa kell hogy legyen.

            Ezek azok a döntő mozzanatok, amelyek segíthetnek bennünket is, hogy megtaláljuk a helyünket és hivatásunkat, és egy-egy adott helyzetben a megfelelő tennivalónkat Isten embereként. 1. Tűrhetetlen a helyzet.

2. Van-e valaki, aki nálam alkalmasabb?

3. Nincs, tehát akkor én jövök, és megnézem, hogy felkészített-e rá az Isten.

4. S ha igen, akkor lépnem kell.

            Amikor teológiára mentem, a leányfalusi, otthoni kántorkodást a gyülekezetben abba kellett hagynom, mert nem tudtam minden hétvégén hazamenni. A gyülekezet éneklése szeptembertől decemberig erősen romlott, az új énekek és a ritmikus éneklés kezdtek feledésbe merülni. Akkor Berti öcsém, aki kertészmérnöknek készült, körülnézett, hogy kit lehetne megkérni, hogy vegye át a kántori szolgálatot, mert nagyon nagy baj volna, hogy amit a gyülekezet már egyszer megtanult, azt most újra elfelejtse, és aztán megint mindent elölről kelljen kezdenünk. S miután nem talált senkit a leányfalusi gyülekezetben akkor, aki ezt a szolgálatot átvehetné, egyetlen karácsonyi szünetben megtanulta a négyszólamú korált játszani kottából. Zongorázni tudott már, kottát olvasni tudott, mégis fantasztikus, ha így visszagondolok rá, hogy az öcsém a karácsonyi szünet minden szabad idejét erre áldozta, hogy megtanulja a négyszólamú koráljátékot. A szünet végén pedig jelentkezett a gyülekezetben, és azután ő lett a kántor évekig.

            Most a nyáron temettük el itt Szolnokon Pákozdi Pista bácsit, a Kaán Károly úti szociális otthon egyik lakóját, az ottani bibliaóráink kedves, állandó látogatóját. Amíg szellemi képességeinek teljesen birtokában volt, ezeken a bibliaórákon sokat mesélt az életéről, bizonyságtételszerűen, és a közös imádságban is részt vett. Ő mesélte el, hogy amikor a háború idején a katonák között volt, és eljött a vasárnap, s nem volt tábori lelkész a közelben, úgy érezte, hogy a vasárnap istentisztelet nélkül elképzelhetetlen. Ez az állapot lehetetlen, ilyen nincs! Körülnézett, hogy ki csinálhatna valamit, hogy legyen istentisztelet, és rájött arra, hogy senki más, csak ő. Akkor döbbent rá hirtelen arra, hogy őt az Isten erre a szolgálatra gyermekkora óta készítette, hiszen ismeri a Bibliát, ismeri az énekeinket. És megtartotta az istentiszteletet abszolút laikus létére. Ő lett a lelki vezetőjük, sok-sok bajtársának a javára, és utólag nagyon-nagyon sokszor és sokféleképpen meghálált módon. Abban a helyzetben ismerte föl, hogy mi az ő dolga, úgy mint Dávid abban a csatában, és Isten áldott eszköze lehetett mindaddig, amíg ott volt a fronton, a seregben, sok-sok ember javára.

            Talán nagyon sokan tudnának ilyen élményekről beszámolni. Most ez az igehirdetés egyrészt tudatosítani kívánja bennünk, hogy, ugye nem is olyan egyedi eset Dávidé, hogy hasonló helyzetfölismerést és szolgálatba állíttatást mi magunk is átéltünk már; másrészt ez az igehirdetés készíteni kíván mindnyájunkat a következő ilyen helyzetre, amelyet egyedül az Isten tud, de majd mi is meg fogjuk látni hamarosan. Ámen.

Ref. Énekeskönyv 512:1-2

            Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat.

            Így mondom, mert magam rég annak érezem.

            Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat,

            hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

            Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem

            elrendelt utamat s minden parancsodat

            Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem

            szent igazságodat, szent igazságodat.

Imádság:  Köszönjük, Urunk, amikor ez így lehetett, ahogy most éneklésünkben kértük, amikor megmutattad elrendelt utunkat, hogy a te ügyedért, a te igazságodért mit kell tennünk, amikor ezt fölismertük, meg tudtuk tenni a magunkét, és te megáldottad azt. Áldott légy, Urunk, hogy a te harcosaid lehettünk. Könyörgünk, készíts föl bennünket a következő ütközetre, amelyet mi még nem ismerünk, de te igen, hogy ne készületlenül érjen és vereséggel végződjön aztán, amikor a te nevedben ki kell állnunk legközelebb. Áldj meg mindnyájunkat hitharcunkban, ama nemes harcot segíts szabályszerűen és győztesen megvívni, kísértések, rossz súgások közepette, túlerővel szemben; nem idegen fegyverekkel, csak a te lelkeddel. Könyörgünk azokért, akik most vívják harcukat sokféle nyomorúság, teher, betegség, lelki összeroppanás, tanácstalanság, kilátástalanság, gyász közepette. Urunk, segíts bennünket harcunkban: csak veled győzhetünk!

            Ámen.