Hamar István prédikációi /192./

Szenvedés és az örök élet

(Joni és Pál apostol)

2. Kor. 4,12-18

            Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: "Hittem, azért szóltam", mi is hiszünk, és azért szólunk! Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.            

            Joni Eareckson neve sokak előtt ismerős a gyülekezetben. Könyvein keresztül, a róla, vele készült filmen keresztül, és most a nyáron Billy Graham evangélizációján keresztül sokak előtt ismertté vált a személye. Joni Eareckson 17 éves, tervekkel teli, csupa mozgás, csupa derű fiatal amerikai lány volt, amikor egy fejesugrás közben balesetet szenvedett, és ennek következtében válltól lefelé egészen megbénult. Majdnem belefulladt a vízbe, úgy mentették ki. Amikor az első pánikon túlesett, a halál közvetlen közeléből visszatért az életbe, szeretteivel együtt reménykedett reménykedett abban, hogy egy sikeres műtéttel újra visszaadják mozgásképességét. Nem sikerült. Amikor minden kísérlet hiábavalóvá vált, Joni Eareckson átment mindazokon a lelki nyomorúságokon, amiket a hasonló helyzetűek jól ismernek. Az egyre fogyó remény egyre több könnyet fakasztott a szemébe, egyre több keserűséget ültetett a szívébe. El kellett temetnie régi terveit, vágyait. Az egész addigi élete, amely csupa tűz, csupa mozgás volt, véget ért. Sokan a régi barátai, barátnői közül elhagyták. Keserűségében már az öngyilkosságra gondolt, amikor valaki megismertette vele az utat. Az egyetlen utat, amelyen ebből a nyomorúságból ki lehet lábalni. Ez a valaki elkezdett Jonival beszélgetni Isten szeretetéről, Jézusról. Eleinte idegenkedve fogadta ezt Joni. Legyintett egyet – illetve legyintett volna, ha mozgott volna a keze –, hogy ezekkel a vallásos dolgokkal nem lehet sokra menni! Ő az életét elvesztette.

            Akkor ez a valaki azt mondta neki: Joni, nem vallásról van szó! Nem a hagyományos értelemben vett vallásról, szertartásról, filozófiákról, szép dolgokról. Itt egy személyes kapcsolatról van szó. Van valaki, aki szeret téged így, ahogy vagy, és aki segíteni tud rajtad. Régóta keres téged. Vedd fel vele a kapcsolatot!

S valahogy ez az egyszerű magyarázata az Isten és ember viszonyának, - amiről az egész Biblia szól, - föloldotta Jonit ebből a feszültségből, és szív szerint Isten felé fordult. Megtalálta újra az életét.

            Először persze azt várta Istentől, hogy gyógyítsa meg. Az orvosok nem tudnak segíteni, de Istennél minden lehetséges. Barátjával őszinte szívvel, teljes hittel imádkoztak azért, hogy gyógyítsa meg őt Isten. De nem gyógyította meg! A barátja nem sokkal ezután elvált tőle. Hosszú időbe telt, míg Jonny fel tudta dolgozni ezt a lehetetlennek látszó helyzetet, és amíg megértette, megérezte, hogy Isten így is szereti őt, és az életének így is van értelme. Megtanult a szájával írni, rajzolni, és tudott beszélni. Újrakezdte az életet ezekkel a nagyon szerény lehetőségekkel, amelyek maradtak neki. Elfogadta kiszolgáltatottságát, alázatosan elfogadta mások állandóan szükséges segítségét. Közben a szájával írt, rajzolt, és beszélt, bizonyságot téve arról az isteni szeretetről, amely ott volt vele - és ott van folyamatosan ezek között a nyomorúságok között -, amelyik megváltotta őt a haláltól, a kárhozattól, amelyik az örök élet reménységével élteti őt.

            A világ egyik legismertebb személyisége lett azóta. Nagyon sokan vannak, akik éppen az ő bizonyságtétele révén jutottak el Istenhez. Nem Isten fogalmához, nem valami desztillált filozófiai képlethez az abszolútumról, hanem az élő Istenhez, akihez kiált az ember, és aki meghallgatja az emberi kiáltást. Aki nem mindig úgy hallgatja meg a kiáltást, ahogy mi kérnénk, de mindig úgy, ahogy az javunkra szolgál nekünk és másoknak is.

            Ezen a ponton szeretnék egy nagyon fontos dolgot elmondani a magam hitvallásaképpen is. Nem tudok egyetérteni - Bibliára alapozott hitem nem engedi meg, hogy egyetértsek - azokkal a rajongó atyafiakkal, akik azt tanítják, hirdetik ma nagyon sok helyen a világon, (hirdették régen is, de ma új színekben, új szavakban, új módszerekkel hirdetik újra), hogy az Isten az öröm, az egészség, a gazdagság, a boldogság ura, és ha mi igazán hiszünk Istenben, akkor mi nem lehetünk betegek, s egy pillanatig sem szomorúak; az egész életünk egy diadalmenet kell hogy legyen. És ha ez nem így van, akkor ez azért van, mert nem hiszünk eléggé. Kérd az Istent, és meggyógyulsz! Ha nem gyógyulsz meg, akkor nem kéred eléggé komolyan, őszinte hittel. Kérd az Istent és nem kell soha bánkódnod! Soha nem kell kísértésben elbuknod, az életed győzelemsorozat lehet. Ha nem így történik, azért van, mert gyönge a hited. Higgy!

            Van ebben igazság. Hiszen ha annyira tudnánk hinni, mint Jézus Krisztus, aki a hit fejedelme a Zsidókhoz írt levél szerint! Nagyon érdekes megfogalmazás, hogy Jézusnak az Atyával való kapcsolatát maga a Biblia nem röstelli egy helyen a hit szóval jelölni. Az ember Jézus is a hit szóval jellemezhető kapcsolatban volt a mennyei Atyával, de az ő hite az olyan szakadatlan, olyan megbontatlan, tökéletes kapcsolat volt, hogy ő valóban minden betegséget ki tudott űzni; akihez hozzáért, az meggyógyult, amit elnémított - legyen az vihar vagy háborgó tenger -, az elnémult. Ezt a hitet, amely Jézusban volt, az Istennel való ilyen hőfokú lelki kapcsolatot senki másban nem találjuk meg azóta sem, és azokban a rajongó atyafiakban sem, akik ezt követelik mindenkitől. El kell mondani, hogy ezeknek a rajongóknak tele van az életük vereséggel. Akik ezt mondják, hogy csak imádkoznod kell, és biztosan meg fogsz gyógyulni, lehet, hogy testükben hordoznak már valamilyen gyógyíthatatlan betegséget, ami ki fog derülni rövid időn belül, és bele fognak halni. Több ilyen prédikátort ismerek, aki belehalt bizonyos betegségekbe, amelyekből állítólag többször is meggyógyult.

            Nem igaz, hogy minden beteg meggyógyul, csak imádkozni kell; nem igaz, hogy az élet csupa győzelemsorozat! Az igazság az, hogy a hívő ember is osztozik ennek a bűn állapotában leledző, szűkölködő világnak mindenféle nyomorúságában. Ebből nagyon sokat Jézus is magára vett, és nem rázott le magáról. Az éhséget, a szomjúságot, a fáradtságot, a megaláztatást, és végül a halál testi kínját is vállalta Jézus is. Nem igaz, hogy az igazán hívő embernek nem szabad szenvednie, mert ha szenved, akkor nem hisz igazán, vagy nem kiált elég hangosan!

            Hogy miért van ez így? Most hadd ne feleljek erre a kérdésre. Tény, hogy ez így van. Hogy lobogó hitű emberek lehetnek betegek, halálosan betegek, és meghalhatnak fiatalon; és lehetnek egész életükben megalázottak, üldözöttek, és lehet, hogy a lelki munkájuk gyümölcseit sem láthatják meg, és állandó vívódások között élik az életüket. Lehetséges. Ezt látnunk kell. Nem lehet szemet hunynunk felette. A világ nyomorúságai ellen küzd az ember, mióta a földön él. Küzd az orvostudomány a betegségek ellen, és nem tudta ebből a világból kiiktatni őket. Küzd a jogtudomány az igazságtalanságok, a társadalmi bűnök ellen, és nem tudta e világból száműzni őket. S nagy küzdelem folyik e világban a lelki betegségek ellen, egyre komolyabb erők bevetésével, egyre tudományosabb módszerekkel, egyre nagyobb anyagi áldozatokkal, mégis rengeteg a lelkibeteg ember ezen a világon. Nem tudtuk a bajokat kiirtani ebből a világból.

            Senki félre ne értsen! Nem arról van szó, hogy a küzdelmet hagyjuk abba, úgyis hiába! A csecsemőhalandóság a minimumra szorult, az életkor meghosszabbodott, és vakbélgyulladásban, tüdőbajban nem kell ma senkinek meghalnia, ha idejében orvoshoz fordul. A társadalomban is nagyon sok igazságtalanságot sikerült kiküszöbölni. Nagyon sok lelki bajt orvosolni lehet, és orvosolnak is azok, akik ezzel foglalkoznak. De nem tűnnek el ezek a bajok. Marad éppen elég, amit el kell fogadnunk, amivel együtt kell élnünk, amire nézve vigasztalásra szorulunk. Ám ez a vigasztalás nemcsak szép szavakat jelent, hanem azt, hogy az ember valahogy föl tudja dolgozni azt a sok nyomorúságot, amit nem tud elhárítani, hogy megtanuljon békességben élni velük; hogy végül ezek a nyomorúságok ne a veszteség-oldalon, hanem a nyereség-oldalon legyenek elkönyvelhetők életünk könyvében. Dolgozzuk fel ezeket úgy, hogy abból valami haszon származzék magunknak és másoknak, hogy áldássá változzék át sok-sok szenvedésünk.

            Erre nézve áll előttünk modern példaként Joni, akit magyarországi tartózkodásuk alkalmával éppen gyülekezetünk egyik tagja kereshetett meg, és készíthetett vele riportot. A riport egy része a Szolnok Megyei Néplapban meg is jelent. A riport másik, meg nem jelent részéből idéznék még egy keveset. Gyülekezetünk tagja – ez a riporter –, miután néhány szóval beszámolt gyülekezetünk életéről Joni kérésére, azt kérdezte tőle: nem üzenne-e valamit ennek a gyülekezetnek? Joni ezt az igét üzente: "Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk." (2.Kor. 4:8-9) Mert szeret bennünket az Úr. Mert velünk van, és minden szenvedésünket képes átalakítani nyereséggé, áldássá.

            Hogy hogyan? Erre nézve találunk néhány nagyon konkrét útmutatást, példát Pál apostol szavaiban. Mindezeket a nyomorúságokat, amelyekről szóltam, Pál apostol jól ismerte. Tövis adatott a testébe - ahogy ő maga írja. Ez a tövis minden bizonnyal valami betegség volt, valami testi nyomorúság. Imádkozott érte többször, hogy vegye el Isten, és végül azt kapta válaszul, hogy "elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el". Aztán bőven volt része meg nem értésben, félreértésben, üldöztetésben, megkövezésben, megbotozásban, és mindezek között tudta, hogy nem tudják őt megölni, amíg Isten őt használni akarja. Ebben a boldog bizonyosságban járt mindig, így kelt föl a kövek alól, és megbotozott, sajgó testével így indult tovább, hogy küldetését betöltse: "Mert az én életem se drága, csak hogy küldetésem betöltsem."

            De éppen a küldetése betöltésében érték újabb meg újabb nyomorúságok és megrázkódtatások, mikor az általa alapított gyülekezetek sok-sok gyöngeségét látta. Például éppen Korinthusban. Hát csináltam én egyáltalán valamit - kérdi az apostol -, amikor a korinthusiak paráznák, pártoskodók, veszekedők, világi bíróság előtt pereskednek, nem hisznek Krisztus feltámadásában? Egy nagyon kemény és keserű levelet ír a korintusiaknak, és aztán - csodák csodája - válaszul jó hírek érkeznek Korinthusból: a gyülekezet megalázkodott az intés alatt, számonkérte azokat, akik Pálra támadtak, és új úton indult el.

            Amikor ezek a hírek megérkeztek Pálhoz, akkor írta meg a második korinthusi levelet. Míg az elsőben a gyülekezetről szól, annak a nyomorúságait szedi ujjhegyre, ebben a második levélben önmagáról beszél. Elmondja, hogy minden nyomorúsága közepette mégis vigasztalást kapott. Nem csügged, mert nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra néz, és érzi, hogy vele van az Isten, és győzelemre fogja segíteni.

            Itt mond el néhány konkrét dolgot, amit szeretnék végül fölsorolni, és gyakorlati útravalóként átadni a testvéreknek. Hogyan tudta Pál a sok nyomorúságát földolgozni, hogyan találta meg a szenvedésének az értelmét? Hogyan talált reménységet a sok baj között? Először úgy - vallja ő maga -, hogy meg volt győződve arról, hogy az ő szenvedése használ másoknak. "A halál bennem munkálkodik, az élet tibennetek." Szenvedek, hogy nektek jó legyen. Minden tiérettetek van, hogy egyre többen adjanak hálát Istennek, egyre többen ismerjék meg az ő kegyelmét és dicsőítsék őt. Úgy érzem, hogy a szenvedésem nem hiábavaló. Szenvedek, de eközben bizonyságot teszek, és éppen a nyomorúságaim mutatják meg Isten nagyságát előttetek. Mert ha egy kifogástalan egészségű ember beszélne Istenről, azt mondanátok, hogy könnyű neki! Persze, hogy dicséri Istent, minden dolga rendben van; de engem az Isten sok bajjal látogatott!

            Pál apostol mindenféle nyomorúságban nyakig benne volt. Testi-lelki bajokban, üldöztetésben, igazságtalanságokban, és eközben tesz bizonyságot Isten szeretetéről. Neki hinni lehet! Mint ahogyan Joninak is el lehet hinni, hogy az az Isten, akit ő megtalált, az valóban tud erőt és boldogságot adni, és értelmet az életnek. Neki el lehet hinni, hogy van egy ilyen rejtett erőforrás.

            Talán éppen neked is el lehetne hinni testvérem, ha nyomorúságaid közepette befogadnád Isten vigasztalását, akkor a szenvedésed segítené a bizonyságtételt. Ha betegen, öregen, erőtlenül, sok családi vagy munkahelyi probléma közepette tudod elmondani, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, akkor ez a szenvedés nem hiábavaló, hanem ez segítség, nyomaték a szavaid mögött, a bizonyságtételedet komolyan lehet venni. Ilyen értelemben érezte Pál, hogy az ő szenvedése másoknak javára szolgál. "Tiérettetek szenvedek."

            Aztán a másik ilyen gyakorlati tanács, amit Pál vallomásából kiszűrhetünk, hogy miközben a külső ember romlik, a belső ember napról napra épül. Isten sokszor összetör bennünket azért, hogy bensőnkben előbbre léphessünk. Mert semmit nem hanyagol annyira a mai száz és ezer lehetőség között válogató modern ember, mint a lelki életét. Csak amikor ágyba kényszerül, csak amikor a  kapuk bezárulnak, nem lehet utazni, nem lehet szaladgálni, nem lehet talán tévét sem nézni, amikor kénytelen az ember önmagával és a lelkével foglalkozni, akkor veheti át Istennek nagy áldását. Kénytelen az Isten összetörni bennünket testileg, hogy a lelkünket megtartsa, mert az az igazi érték, az az örökkévaló. Az a mi igazi valónk. A testünk csak egy edény, amelyben e földön élünk. Isten meg akar bennünket tartani, ezért a külső embert néha kénytelen összetörni, hogy a belső ember épüljön. Ha ez megtörténik, akkor nem hiába tört össze a külső ember.

            Végül azt mondja Pál, hogy a mi pillanatnyi kis szenvedésünk örökkévaló nagy dicsőséget szerez. Pál tudja, hogy ha a földi élet nagy nyomorúságai között megmarad hűségben, ha a belső embert építi és küldetését betölti, akkor övé az örök élet. Szenvedések árán megnyeri az örök életet. Nem ezeknek jutalmaképpen. Az örök élet nem a mi szenvedéseinknek jutalmaként adatik. Az az Isten ingyen ajándéka Krisztusért azoknak, akik ezért kinyújtják a kezüket, azoknak, akik Krisztust ezen a földön hűségesen követik. Ez sokszor csak úgy lehetséges, hogy szenvedünk. Hogy vállaljuk, amit Isten ránk mért, ami lerázhatatlan, vagy csak becstelenül lehetne lerázni. Miközben a külső ember romlik, a belső embert építjük napról-napra. Így teszünk bizonyságot sokaknak, és a mi bizonyságtételünknek aranyfedezete a mi gyöngeségünk, hogy ne mi legyünk nagyok, hanem Isten legyen nagy. Őrá hívjuk fel a figyelmet. Ha így éljük végig az életünket, akkor az örök élet koronájával vár bennünket az Úr. Azzal az élettel, ahol megszűnik mindenféle szenvedés és nyomorúság.

            Ezt a vigasztalást élte át az apostol, és ezt adja át a gyülekezeteknek, mint aki nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra. "Mert a  láthatók ideigvalók, a láthatatlanok örökkévalók."

(Ref. énekeskönyv 338,3)

            Tisztogass bár bajjal olykor engemet:

            Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;

            Bár e test erőtlen: te oltárodon

            Keserű pohárral, hittel áldozom.