Hamar István prédikációi /190./

Egy hely, ahol jelen vagy

(Az Olajfák hegye)

1995.05.25.

ApCsel. 1,6-12

Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: "Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?" Így válaszolt: "Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: "Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe." Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálem közelében van egy szombatnapi járóföldre.

            Ez a tizennyolcadik áldozócsütörtöki szolgálatom itt Szolnokon. Mit mondhat az ember tizennyolcadjára újat, lélekhez szólót erről az egyszerű tényről, hogy Jézus visszament közülünk, a látható világból a láthatatlanba, értetlen, botladozó tanítványai családi köréből az Atya jobbjára?

            Egy nagyon egyszerű dolgot szeretnék ma elmondani testvéreim az áldozócsütörtöki történettel kapcsolatban, azt, hogy egy-egy helynek is nagy jelentősége lehet a mi földi életünkben: néha egy-egy hely Isten csodálatos műhelyévé, jelenlétének újból és újból való megtapasztalásának szentélyévé válhat. Ilyen hely volt Jézus életében az Olajfák hegye.

            Ez a hegy Jeruzsálemtől északkeletre - ahogy hallottuk - egy szombatnapi járóföldre van. Vagyis akkora távolságra, amelyet szombaton is szabad megtenni egy szombattartó hithű zsidó embernek. (Ezt a távolságot, amelyet megtehet az ember szombatnapon, úgy számították ki, hogy megpróbálták visszaidézni a pusztai vándorlás korát. Amikor Izrael népe szombatnapon a szent sátor köré összegyülekezett, a szent sátrat körülvette a vándorló nép sátortábora, és a legtávolabbi sátortól a szent sátorig tartott az a távolság, amelyet szombaton is szabad volt megtenni.) Itt nem kilométerekről lehet szó, csak száz méterekről, maximum másfél kilométerről. Az Olajfák hegye körülbelül ilyen távolságra van Jeruzsálem templom dombjától. A kettőt a Kidrón, vagy másképpen Kedrón völgye választja el egymástól. Vita folyik a tudósok között, hogy patakvölgy volt-e ez valaha, vagy mindig is olyan száraz völgy volt, mint amilyen manapság. Talán ez utóbbi a valószínűbb, hogy ott állandó patak nem folyt, hanem időnként az esővíz gyűlt össze a völgy aljában.

            Az Olajfák hegye tehát a völgy túlsó oldalán van, mintegy szemben Jeruzsálemmel; a templomheggyel szemközt. A hegy nyugati lejtőin ma is találhatók még olajfák, amelyek valószínűleg folyamatosan itt élnek, illetve újraélednek Jézus kora óta, sőt talán még régebbi időkből valók. Ezen a hegyen van a Gecsemáné-kertje is, amely az olajütésnek, az olajpréselésnek volt a színhelye. Maga a gecsemáné szó (héberül gatsemáním, arámul gatsömáné) olajprést jelent. Itt gyűjtötték össze a hegyi lejtőkön termett olajbogyókat, és mindjárt itt préselték ki. A Gecsemáné-kertről azt olvassuk, hogy Jézus oda bemegy, onnan kijön, tehát nem egyszerűen egy bokrokkal körülvett, meghatározott helye lehetett ez az Olajfák hegyének, hanem egy zárt kert - mások szerint egy barlang -, ahol az olajat préselték, s amely éppen a védettsége miatt, a barlang fala vagy a kőfal jóvoltából meghitt találkozások vagy egyéni elcsendesedés helye lehetett.

            Az Olajfák hegyének keleti lejtőjéről gyönyörű kilátás nyílik ma is Gileád felé, a Jordánon túli területekre, a moábi hegyeket is nagyon jól lehet onnan látni. Gileád és Moáb előtt pedig ott folyik a Jordán, és az Olajfák hegyéről jól lehet látni, ahogy beletorkollik a Jordán folyó a Holt-tengerbe. Az Olajfák hegyének a északi magaslata 818 méter magas. Ezt ma Galileus-hegynek hívják, és éppen azért, mert a felolvasott történet szerint Jézus Galileából való tanítványai itt búcsúztak el Mesterüktől.

            Az Olajfák hegyének déli magaslatain - amelyek jóval alacsonyabbak, mint a Galileus hegy - állhattak valamikor Salamon szentélyei, amelyeket pogány feleségeinek állítatott.

            Tudjuk, hogy volt Salamon az első és az utolsó igazi nagy keleti király Izrael történelmében, aki hatalmát azzal is kimutatta, hogy óriási háremet tartott. A feleségei közt nagyon sok pogány származású királylány is volt. Olvassuk, hogy az ammóni feleségének fölállított egy Molok szentélyt, a moábi feleségének egy Kemós-szentélyt, és így tovább. A pogány feleségeknek egy-egy pogány áldozati oltárt emeltetett Salamon az Olajfák hegyének déli csúcsain, Istent bosszantva, és Isten áldásait ezzel elhárítva magától. Ezeket a szentélyeket később kegyes királyok fölszámolták.

            Az Olajfák hegyének a középső csúcsa éppen szemben van a jeruzsálemi templomdombbal, annál hatvan méterrel magasabb. Ezáltal rendkívüli kilátást biztosít éppen a Sion hegyére. Amikor a zarándokok ehhez a magaslathoz értek - innen csodálatos rálátás nyílt a napfényben úszó jeruzsálemi templomra -, ezen a helyen kezdték el énekelni az Isten szent városát dicsőítő zsoltárokat.

            A középső magaslat és a déli magaslat között vezetett az út Betánia, illetve még tovább Jerikó felé. Ezen az úton jöttek a galileai zarándokok, akik megkerülték Samáriát, és Jerikónál keltek át újra a Jordánon, aztán Jerikóból Betániába értek, és Betániából az Olajfák hegyén keresztül Jeruzsálembe. Ezen az útvonalon vonult be Jézus is virágvasárnap a szent városba. Talán ezek az adatok segítenek egy kicsi elképzelni az Olajfák hegyét azok számára is, akik velem együtt még nem jártak a Szentföldön.

            Az Olajfák hegye már az Ószövetségben is szerepet játszott. Egy nagyon szomorú történetben találkozunk vele először: amikor Dávid király a saját fia elől, a királyságára pályázó Absolon elől menekül. Akkor olvassuk, hogy Jeruzsálemet elhagyva fölfelé tart az Olajfák hegyének lejtőjén, betakarja fejét, és egyre sír. Nem azon sír elsősorban, hogy Jeruzsálemet el kell hagynia, hanem azon, hogy épp a saját fia miatt, aki a trónjára pályázik; aki maga mellé gyűjtötte Izrael vezetőit, egy papot, egy hadvezért, a király tanácsosát, Ahitófelt és óriási sereget. Dávidnak menekülnie kellett. Sírva megy az Olajfák hegyén. Körülveszik a hozzá hűséges barátok, katonák, polgárok, akik érzik, hogy mennyi mindent köszönhetnek Isten felkent emberének, miközben mások, ellenségei vagy riválisai itt gúnyolják a menekülő királyt.

            Aztán az Újszövetségben Dávid fia történetében találkozunk újra és ismételten az Olajfák hegyével. Jézusnak kedves tartózkodási helye volt az Olajfák hegye. János evangéliuma nyolcadik részében olvassuk, hogy amikor a lombsátrak ünnepén ott volt Jézus (tehát még nem a nagyhéten, hanem a működésének a közepe táján), akkor éjszakánként Jézus az Olajfák hegyére ment ki, és ott pihent. A keleti világban egyáltalán nem volt ez ritkaság, hogy valaki az éjszakát nem a házában, a falakon belül töltötte, hanem kint a szabadban. Sokkal melegebb van, mint nálunk, és voltak olyan helyek, ahol a megfelelő biztonság is megvolt ahhoz, hogy az ember nyugodtan hajtsa álomra a fejét. Ezt később is olvassuk a nagyheti történetben utalásképpen, hogy Jézus nagyon sokszor tartózkodott az Olajfák hegyén, különösen éjszaka. Nappal bent volt a szent városban: ott tanított, gyógyított, éjszakára pedig vagy Betániába ment ki Márta, Mária és Lázár családjához, vagy pedig nem ment el egészen Betániáig, hanem az Olajfák hegyénél megállt, és ott töltötte az éjszakát.

            Júdás nagyon jól tudta, hogy Jézusnak kedves tartózkodási helye az Olajfák helye, azon belül is a Gecsemáné kertje, ezért biztosra ment, amikor megígérte Jézus ellenségeinek, hogy nyomra vezeti őket, meg fogja mutatni, hogy hol tartózkodik a Mester. Jézusnak nem voltak rokonai Jeruzsálemben, akikhez betérhetett volna; vagy az Olajfák hegyén tartózkodik, vagy Betániában.

            Azt olvassuk, hogy amikor virágvasárnap Jézus Jerikó felől érkezik Jeruzsálembe, akkor az Olajfák hegyénél kezdik őt ünnepelni: hozsannázva köszöntik, pálmaágakat szórnak az útjára, ruháikat terítik eléje az emberek, és várják, hogy Dávid Fiaként elfoglalja a jeruzsálemi trónt. Jézus ugyan nem állítja le ezt az ünneplést, de hamarosan világossá válik: ahogy egész eddigi életében is, most is az ő lelki királyságát akarja fölállítani, és nem Heródes trónjára pályázik, hanem a szívek trónjára.

            Aztán amikor bevonul Jézus virágvasárnap Jeruzsálembe, itt az Olajfák hegyén tűnik elé és tanítványai elé a szent város csodálatos látványa, itt mondják a tanítványok: "Mester, mit szólsz ezekhez a kövekhez, ezekhez az épületekhez?" (Tudjuk, hogy negyvenhat évig épült a jeruzsálemi templom Heródes idejében.) Ekkor siratja el Jézus Jeruzsálemet az Olajfák hegyéről: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a kiscsibéit, és te nem akartad. Ezért pusztává lesz ez a ház, kő kövön nem marad." Itt az Olajfák hegyén mondja el Jézus Jeruzsálem pusztulásáról és a végidőkről szóló hatalmas próféciáit, amelyeket Máté evangéliuma 24. részében olvasunk.

            Aztán tudjuk, hogy miután Jézus bevonult Jeruzsálembe, az utolsó héten (a nagyhéten) naponta tanított a templomban, esténként pedig kiment a városból, és vagy az Olajfák hegyén, vagy Betániában töltötte az éjszakát. Így történt ez az utolsó éjszakán is. Az utolsó vacsora után hosszasan beszélgetett Jézus a tanítványaival. Ennek a beszélgetésnek a legfontosabb elemeit valamennyi evangélista megőrizte, de János különösen hosszasan írja le: a 13. fejezettől a 17. fejezetig azt írja le János emlékezetből, ami ezen a vacsorán történt. A hosszú beszélgetés után azt olvassuk, hogy fölkelnek, és elindulnak az Olajfák hegyére a Gecsemáné kertbe. Itt az evangéliumi tudósítások nem egészen egybehangzóak. Az egyik evangélium szerint még az utolsó vacsorán, bent a házban ülve mondja Jézus Péternek, hogy "ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem, s te is elárulsz, mielőtt a kakas megszólalna". Más evangéliumi tudósítások szerint az Olajfák hegyére menet hangzanak el ezek a szavak, ott fogadkozik Péter, és ott fogadkoznak a tanítványok is, akik akkor még nagyon erősnek érezték magukat, néhány óra múlva pedig szétrebbentek, és magára hagyták a Mestert.

            Elmennek tehát az Olajfák hegyére, azon belül is a Gecsemáné-kertjébe. Ott Jézus leülteti a tanítványait: "Vigyázzatok és imádkozzatok, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen!" Pétert, Jakabot, Jánost külön elszólítja, és magukban leülteti egy kicsit arrébb: "Ti itt külön imádkozzatok, mert nagyon nehéz óra jön ránk!" Ő maga pedig magányosan elvonul a Gecsemáné-kertnek a legbelső zugába, és ott imádkozik: "Atyám, ha lehetséges, ne kelljen kiinnom ezt a keserű poharat! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy ahogy te."

            Abban az időben hangosan imádkoztak, a csöndes imádság szinte teljesen ismeretlen volt. Jézus szavait tehát hallották a tanítványai, ezért jegyezhették föl később. Imádsága után Jézus visszatér, és alva találja a tanítványokat. Fölrázza őket: "Mondtam, vigyázzatok, imádkozzatok!" Háromszor ismétlődik meg ugyanez, háromszor költi fel Jézus a tanítványokat. Végül azt mondja: "Immár alhattok is, eljött a sötétség órája."

            Itt az Olajfák hegyén a Gecsemáné-kertjében árulja el Jézust Júdás ama nevezetes "júdáscsókkal", itt fogják el és kötözik meg a mestert, és innen viszik a főpap udvarára vallatni.

            Aztán legközelebb és utoljára akkor jelenik meg az Olajfák hegye az evangéliumi tudósításban, illetve az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben, amikor húsvét után negyven nappal, áldozócsütörtökön Jézus ismét maga köré gyűjtötte tanítványait, és elmondta utolsó igéit arról, hogy maga helyett el fogja küldeni a Lelket, s majd a Lélek erejével menjenek, és legyenek neki tanúi Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a föld végső határáig. Mikor utoljára összegyűjtötte őket, már nem ebben a földi, fizikai testben volt jelen, hanem feltámadott testében, amely azonban hasonlított erre a földi testre, amelyben Jézus jelenlétét pontosan úgy élhették át a tanítványok, mint korábban. Jézus velük együtt evett, ivott, járt, beszélgetett. Csak éppen ezek a dolgok már nem kötötték őt. Jézus a feltámadása után szabadon beszélgetett, evett, ivott, sétált a tanítványaival, de nem volt e földi törvényekhez kötve. Bármelyik pillanatban eltűnhetett a szemük elől, hogy ismét máshol megjelenjen. De még mindig látható testben volt jelen - ha egy ilyen jelszerű testben is -, és fölvitte őket még egyszer, utoljára az Olajfák hegyére, és itt mondotta el utolsó szavait a tanítványoknak. Lukács evangéliumában úgy olvassuk, hogy áldásra emelte a kezét, megáldotta őket, és áldásra emelt kezekkel vitetett föl a mennybe. A tanítványok szeme láttára fölemelkedett. Ezen akkor volna okunk igazán csodálkozni, ha Jézus ebben a fizikai, földi testben lett volna még ott, de akkor már nem ebben volt. Ebben a jelszerű, földinek látszó, de már nem földi testben fölemelkedett Jézus, míg egy fényes felhő eltakarta a tanítványok szeme elől. A fényes felhő szintén nagyon sokszor előfordul a Bibliában, mint az Isten dicsőségének látható jele. A tanítványok tehát azt érthették meg, hogy magához vette őt az Atya a maga dicsőségében. Jézus hazaért.

Ennyit mond a Biblia az Olajfák hegyéről.

            Jézusnak is volt tehát földi életében egy olyan helye, ahova elvonult, amikor nagyon meghitt dolgot akart megbeszélni az Atyával vagy a tanítványokkal. Ahová elvonult, hogy feltöltekezzék mennyei erővel, az Atya üzenetével, akaratával, ahol a leginkább érezte földi testében is Isten közelségét.

            Nyilván Isten mindenütt jelen volt, és amikor messze volt Jézus Jeruzsálemtől, akkor másutt is el tudott vonulni - ahogy olvassuk is ezt - egy-egy hegyi lejtőre, vagy egy belső szobába, magányosságba, hogy az Atyával kettesben lehessen. Mégis valahogy különös előszeretettel ragaszkodott az Olajfák hegyéhez, és amikor tehette, amikor Jeruzsálemben volt, akkor ide tért, és itt tartózkodott együtt az Atyával, vagy legmeghittebb tanítványi körével. S ha Jézusnak szüksége volt erre (talán túl erős ez a szó), ha Jézusnak kedve tellett ebben, ha jónak látta, hogy legyen egy olyan hely, ahol ebben a meghitt közösségben élheti át az Atyával való egységét, ahol a legbizalmasabb üzeneteket mondhatja el a tanítványoknak, mennyivel inkább így van ez a mi életünkben.

            Arra kérlek most, testvérem, hogy gondold végig az életedet: hol találkoztál először igazán Istennel? Hol élted át életedben, hogy Isten egészen közel jött hozzád láthatatlanul, de érezhetően? Amikor talán egy zokogva elmondott imádság közben egyszerre békességed lett, átélted, hogy meghallgatta az Úr az imádságot, és attól a pillanattól kezdve tudtad, hogy meglesz, amit kérsz... Vagy ahol először szólt a szívedhez a Krisztus evangéliuma, a megváltás evangéliuma, amikor a bűnbocsánatot, Isten örök kegyelmét átélhetted... Hol történt ez? Vagy ahol először voltál olyan közösségben, ahol a keresztyén testvériséget, Krisztus lelki családjának a valóságát élted át... Úgy érezted, hogy mindenki, aki itt van, egészen közel áll a szívedhez, valóban egy család vagyunk... Hol voltak ezek az Istennel való különös, nagy találkozások? És ha úgy érzed, testvérem, hogy az élet rohanásában, a mindennapi gondok között, vagy különösen nagy gondok, terhek alatt messze szakadtál Istentől, akkor legalább lélekben, gondolatban zarándokolj el ezekre a helyekre, ahol Isten közelségét ilyen csodálatosan élted át.

            S talán néha szükség van arra is, hogy útra keljünk, és fizikailag is elzarándokoljunk oda, ahol Isten különösen közelről szólított meg bennünket. Nem azért, mintha Isten nem volna jelen mindenütt, hanem azért, mert mi nem vagyunk jelen mindenütt igazán. Mint ahogy az iskolában is néha megállapítja a tanár: Fiam, te itt ülsz, de a gondolataid nagyon messze járnak! Nem vagy itt közöttünk! Valahogy így vagyunk Istennel, hogy Isten mindenütt jelen van ugyan, de mi nem vagyunk ott, és ezért nem tudunk vele találkozni. Nagy segítséget jelenthet ilyenkor, ha elvonulunk a mindennapi gondok, bajok, terhek világából oda, ahol sok-sok, vagy egyetlen nagy döntő Isten-élmény éreztette velünk, hogy jelen van az Isten.

            Van a helyeknek is üzenete. Az Olajfák hegye ilyen különös hely volt Jézus földi életében. Jó, ha nekünk is van egy-egy ilyen helyünk, ahol az Isten egészen közelről beszélhet velünk.

            Ámen.

(Ref.énekeskönyv 359:1)

            Úr Jézus, aki felséggel,

            És dicsőséggel mentél égbe

            És ottan vettél hatalmat,

            Nagy birodalmat, teljességbe:

            Lelkünk áldja istenséged

            És híven téged magasztalunk,

            Bárha nem látunk szemünkkel,

            De hitünkkel megtapasztalunk.