Hamar István prédikációi /1./

Szeretni mást jelent...

2000. jan. 16.

Imádság:         Magasztalunk téged, Urunk, hogy újra együtt lehetünk veled és egymással, hogy bejutottunk a te templomodba, hogy megtartottál bennünket a múlt héten, hogy oly sok áldásoddal vettél körül, s hogy hívtál bennünket ma a veled való találkozásra. Áldunk téged, hogy vágyat támasztottál szívünkben hogy eljöjjünk, és előtted öntsük ki szívünket, tőled kérjünk vigasztalást, erőt, bátorítást, eligazítást életünk sok-sok küzdelméhez. Urunk, kérünk, hogy így légy velünk ebben az órában is, és add meg mindenkinek egyenként közülünk azt, amire most igazán szükségünk van. Töltsd meg lelkünket a te békességeddel, a te szereteteddel, és add, hogy úgy mehessünk el a te házadból munkánkra, küldetésünk betöltésére, hogy újra kedvünk és erőnk legyen ahhoz, amiben oly sokszor megfáradunk. Várjuk, hogy áldásoddal gyógyíts, erősíts, változtass meg bennünket. Ámen.

Lekció: Fil 2, 1-11

            "Ha tehát  van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömemet azzal, hogy ugyanazt akarjátok, ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek Semmit ne tegyetek önzésből vagy hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.  És senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."

Textus:            Lukács 6; 27-36

            "Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket. Aki arcul üt, annak tartsd oda a másik arcodat is, és aki elveszi felsőruhádat, attól alsóruhádat se tagadd meg. Aki kér tőled, annak adj, és aki elveszi a tiedet, attól ne követeld vissza. És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy bánjatok velük.

Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, miért érdemeltek jutalmat? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, miért érdemeltek jutalmat? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, miért érdemeltek jutalmat? Bűnösök is adnak kölcsön bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. "

            Jézusnak ezeket a szavait följegyezte Máté is, leírta Lukács is. Érdekes összevetni a két evangéliumi tudósítást. Máté zsidóknak ír, a honfitársainak, akik ismerték az események helyszínét, sokszor a szereplőit is, és benne éltek azokban a szokásokban, amelyekre Jézus a tanításaiban utal. Lukács görögöknek, illetve görögül beszélő mindenféle népből való keresztyéneknek ír, akik nem ismerik a bibliai események helyszíneit, nem ismerik személyesen a szereplőit, és nem ismerik a zsidó szokásokat. Ezért vagy magyaráznia kell ezeket, vagy pedig egyszerűen lefordítja Jézus szavait arra a nyelvre, amelyet mindenki ért. Máténál azt olvassuk, hogy Jézus egy hegyen tartja a beszédét, Lukács csak annyit ír, hogy egy sík területen. A régi Bibliánkban kétféle címszó állt ezek fölött a részek fölött. Máténál az, hogy Hegyi beszéd, Lukácsnál hogy Mezei prédikáció. De a tartalomból nyilvánvaló, hogy ugyanarról van szó. Ez a bizonyos síkság, amire Lukács utal, egy lankás hegyoldal, amely a Genezáreti tóra fut le. A Hegyi beszédnek a színterét ma is mutogatják a turistáknak Izraelben. Ezen a lankás-lejtős hegyoldalon foglalt helyet a sokaság, Jézus pedig ennek a legmagasabb pontján ült le, körülötte a tanítványok. Mindenki látta, hallotta őt, így tanította őket. A zsidó olvasók - Máté evangéliumának olvasói - részben ott lehettek a Hegyi beszéd alkalmán, és pontosan tudták, hogy hol történt ez. Mások is körülbelül tudták, hogy Galileában hol van erre alkalmas hely.  Akiknek Lukács ír, azok számára teljesen érdektelen, hogy egy ismeretlen országban Jézus éppen hol tartotta ezt a beszédét.

Jellemző, hogy Máté részletesen leírja Jézus törvénymagyarázatát.  "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne ölj. Én pedig azt mondom néktek... Hallottátok, hogy megmondatott: ne légy házasságtörő. Én pedig azt mondom néktek... " és Jézus finomítja, lényegre törően radikalizálja ezeket a parancsolatokat. Lukács ezt az egészet kihagyja, mert az ő olvasói nem hallották, hogy mi mondatott meg a régieknek; a pogányokból lett keresztyének nem ismerték Mózes törvényeit, erre tehát teljesen fölösleges hivatkozni.

            Az is érdekes, hogy Máténál úgy olvassuk, hogy aki arcul üt téged jobbfelől, tartsd oda annak a bal orcádat is. Gondolkodott-e valaki azon, hogy merről szokta az ember a pofont kapni? Az emberek nagy része jobbkezes, és ezért a szemben álló embert bal felől pofozza meg. "Aki arcul üt téged jobb felől..."- mondja Máté, és utal egy olyan szokásra, hogy akit végképp megvetettek, semminek állítottak, akit mindenestől meg akartak gyalázni, azt visszakézből, jobb felől ütötték arcul. Ez volt a szokás Jézus korában a zsidók között. Másutt a megvetést talán más módon fejezték ki, ezt a visszakézből való pofont nem ismerték a pogányokból lett keresztyének, és ezért fölösleges lett volna rá utalni. Lukács tehát annyit ír, hogy ha kapsz egy pofont az egyik orcádra, tartsd oda a másikat is.

            Vagy például Máténál azt olvassuk, hogy aki elkéri az alsóruhádat, annak add oda a felsőt is. Tudniillik arról van szó, hogy ha valaki az adósságát nem tudta megfizetni, akkor a hitelező zálogba vehette az illetőnek a ruháját. A felsőruhát csak estig, mert a felsőruha egyúttal takarója is volt a szegénynek éjszaka. Azt este vissza kellett adni. Igazában elzálogosítani csak az alsóruhát lehetett. Tehát Máté nagyon híven idézi Jézus szavait: "Ha valaki az alsóruhádat zálogba kéri, add oda neki a felsőt is". Lukács görögöknek ír, ahol másfajta öltözködési szokások voltak, és ahol kézenfekvőnek látszott, hogy először a felsőruhát kérik el az embertől: "Add oda neki az alsót is!".

            Világos tehát, hogy Lukács már alkalmazza Jézus szavait (amelyeket a maguk eredetiségében Máté őrzött meg), lefordítja ezeket Lukács az ő olvasói: a görögül beszélő, mindenféle népből való pogánykeresztyének számára. Mert meg van arról győződve, hogy Jézus nemcsak bizonyos zsidó szokásokról beszélt a Hegyi beszédben, hanem egy olyan újfajta emberi életvitelt, egy olyan újfajta viszonyulást Istenhez és a másik emberhez, egy olyan új rendet vázolt föl, ami nem csak Izrael népének szól, hanem mindenkinek. Ez Isten üzenete az emberiséghez, s hogy ezt mindenki magára érthesse, ezért Lukács általánosít. Általánosít, de ez nem azt jelenti, hogy ahogy Lukács leírja, azt betű szerint kell mindenkinek megcselekednie. A Biblia igéjét "betűrágó" módon értelmezve nagyon sok esetben abszurd eredményekhez jutunk.

            Még egy párhuzamot idézek a Hegyi beszédből. Jézus azt mondja: "Ha megbotránkoztat téged a szemed, vájd ki azt, jobb neked fél szemmel bemenni az üdvösségre, mint két szemmel a gyehennára". Biztos vagyok benne, hogy Jézus valamennyi tanítványát megbotránkoztatta a szeme (mert nincs olyan ember, akinek a látott dolgok ne jelentenének újra meg újra kísértést), és Jézus egyetlenegy tanítványát nem késztette arra, hogy vájja ki a szemét. Nem szó szerint értette ezt Jézus, hanem így: tekintsd úgy a szemedet, mintha nem volna, mintha nem láttad volna.

            Itt is erről van szó. Amikor azt mondja Jézus, hogy tartsd oda a másik arcodat is, akkor nem azt akarja mondani, hogy az ember kihívó módon szinte provokálja a verést, addig, amíg össze nem esik, hanem arról van szó, hogy ne viszonozza a rosszat rosszal. Éreztesse a másik emberrel, hogy ő másképp gondolkodik, más törvények szerint él. Nem arról van szó, hogy ha az utcán valaki elkéri tőlünk a ruhánkat, akkor vetkőzzünk mezítelenre, adjuk oda mindenünket, hanem arról, hogy ha valaki szükségben van, és mi tudunk rajta segíteni, akkor ne tagadjuk meg tőle a segítséget. Bárki legyen az: barát, ellenség vagy idegen, ne tagadjuk meg tőle a segítséget. Nem arról van szó, hogy ha a kéregetők jönnek hozzánk, akkor minden esetben adjunk. (Ismerjük ezeknek az embereknek a szokását: ha azt látják, hogy minden esetben eleget tesznek a kérésüknek, akkor egyre sűrűbben jönnek, végül már bejelentik az igényüket, hogy mit adjunk nekik, és ezeken az embereken ezekkel az alkalmi alamizsnákkal igazából nem segítünk. Most nemrég hallottam, hogy egy köztiszteletben álló orvos a városban megszánta az egyik kéregetőt és adott neki rendesen. Rövid időn belül megjelent a következő kéregető, először másodmagával, aztán négyen, estére már tizenhatan voltak, akik aznap megkeresték. Ezt egy hétig tudta csinálni, s utána az egészet le kellett állítani.)

            Ebben a tekintetben számomra nagyon sokat jelent, hogy Jézusról egyetlen esetben nem olvassuk, hogy komolyabb összeget adott volna a koldusoknak. Hanem azt olvassuk, hogy meggyógyította a vak Bartimeust és a leprásokat. Azt olvassuk, hogy amikor Péter és János fölment a jeruzsálemi templomba, és ott az Ékes-kapunál ült egy koldus, egy béna ember, akkor Péter ránézett, és ezt mondta: "Emeld föl a tekintetedet, nézz a szemünkbe!". Így soha nem közeledtek hozzá, mindig másfele néztek az emberek, és valószínűleg úgy dobtak a perselyébe, személytelenül; Péter pedig azt mondja: "Nézz ránk! És most, hogy ember az emberrel találkozik, most hadd mondjam neked, hogy nincs aranyunk és ezüstünk. Nekünk nincs arra pénzünk, hogy téged rendszeresen támogassunk anyagilag, de amim van, abból adok neked. A názáreti Jézus nevében mondom: kelj föl és járj!" S megfogja a kezét, fölemeli, és Krisztus csodát tesz általa. Úgy érzem, hogy valami ilyesmit csinálunk, amikor a szenvedélybeteg testvéreinkkel foglalkozunk a kékkeresztes bibliaóráinkon. Nem pénzt adunk nekik, hogy a legközelebbi kocsmában elköltsék - mert ez nem segítség -, hanem megpróbáljuk őket talpraállítani. Az Úristen nagyon sokakat talpra állított már ebben a szolgálatunkban.

            Tehát nem a betű az érdekes, hanem amit Jézus mondani akar ezekkel a példákkal, képekkel. Mit akar mondani? Azt, hogy válogatás nélkül minden embert szeressünk, mindenkin könyörüljünk, mindenkihez legyünk jóindulatúak, mindenkivel jót akarjunk tenni, függetlenül attól, hogy az illető egyébként szimpatikus - nem szimpatikus, hozzánk tartozik - nem tartozik hozzánk, bárki legyen az. Hogy mennyire erről van szó, azt a felolvasott igeszakasz második fele világosan mutatja: a bűnösök, a vámszedők, az elvetemült emberek is segítik egymást! Nem ismeretlen ebben a világban az egyházon kívül sem, hogy emberek segítik egymást, jót tesznek egymásnak és kölcsön adnak (lehetőleg úgy hogy kamatostul kapják vissza), erre senkit nem kell buzdítani. Hanem azt mondja Jézus, hogy a te szereteted, irgalmasságod, jóakaratod ne érjen véget a családnál. Az természetes, hogy a gyerekeiden könyörülsz, hogy nekik mindent megadsz. Ez megy magától. De ne álljon meg a családnál a jótékonykodásod, a szereteted, megértésed, könyörületed, hanem bővüljön ki a kör! S ne álljon meg a barátok, ismerősök körénél, akik hasonlóan jóindulatúak velünk szemben, akiktől nagy valószínűséggel vissza fogjuk kapni azt, amit nekik adtunk. Ne álljon meg a jóindulatunk, a szeretetünk a hitsorsosaink körének határánál, hogy segítem a reformátusokat, de a más vallásúak nem rám tartoznak, vagy a nemzet határánál: segítem a magyarokat, de más nemzetek fiai nem rám tartoznak!

            Sehol nem állhat meg a szeretet parancsának az érvényessége. Nincs határ! - ezt akarja mondani Jézus. Tekints minden embert válogatás nélkül testvérednek, akárhogy viszonyul hozzád, akár ismerős, akár nem ismerős, akár jóindulatú veled szemben, akár rosszindulatú, te minden emberhez légy jóságos, megértő, irgalmas, szánd meg, és segíts rajta! Mégpedig azon az emberen, aki jelentkezik nálad, akinek a nyomorúsága ott van előtted, és akin tudsz segíteni. Könnyű elvileg szeretni azokat, akik nagyon távol laknak tőlünk; szánni az elemi csapások áldozatait, több ezer kilométerre tőlünk, vagy azoknak az erőszakosságoknak az áldozataival, amelyekről a rádió, tévé hírei beszámolnak, könnyű együttérezni. De itt van a szomszédod, itt van a testvéred, a rokonod, a munkatársad, itt van valaki, aki jelentkezik nálad, kopogtat a maga nyomorúságával, és te tudnál segíteni, módodban áll. Mert valamikor ezt nem tudjuk megtenni: aranyunk és ezüstünk nincs. De amit tehetsz, tedd meg! - ezt mondja Jézus. Éreztesd vele, hogy szereted. Akkor is, ha ő ellenségnek számít a megszokott címkék szerint.

            Hogy miért? Két dolgot mond Jézus. Az egyik: mert így cselekszik veletek a ti mennyei Atyátok, s a másik: ennek lesz jutalma.

            Így cselekszik veletek a ti mennyei Atyátok. Érdekes, hogy Máténál ezt így olvassuk: "Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok is tökéletes!" Vagyis: tartsátok meg a szövetség rendjében, Isten népének a rendjében a ti kötelezettségeteket, mert Isten megtartja a maga szövetségi hűségét. Ezeket a fogalmakat a pogánykeresztyének nem tudták alkalmazni. Ők nem éreztékl, hogy egy személyes Istennel vannak szövetségben, ahogy Izrael népe volt. Ezért itt Lukács megint lefordítja Jézus mondását a világ nyelvére, és azt mondja: legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas. Azt hiszem, ehhez nem kell már magyarázat: mi, akik tudjuk, hogy Isten hozzánk irgalmas, ugyanezt az irgalmasságot kell, hogy továbbadjuk. Nem élhetünk kétféle törvény szerint, hogy Isten részéről természetesnek tartjuk, hogy ő megbocsásson, megértsen, irgalmas legyen, újra- meg újrakezdje velünk a maga dolgát, miközben mi nem bocsátunk meg, nem értjük meg a másik embert, nem vagyunk hajlandók újrakezdeni. Ezt nem lehet kétféleképpen csinálni. Erről szól az adós szolga példázata, azt hiszem, szinte mindenki ismeri. Akinek a király elengedte az adósságát, az engedje el a szolgatársa adósságát is. Mert ha nem engedi el a szolgatársáét, akkor a király is számon fogja tartani az övét.

            Az irgalmasságot Isten kezdi, de azt szeretné, ha ez általunk továbbáradna, továbbgyűrűzne: "Legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai!"- mondja Máté, "Legyetek a magasságbeli Istennek fiai!"- mondja Lukács, annak az Istennek legyetek a gyermekei, aki hozzátok feltétel nélkül irgalmas. Mert Isten csakugyan minden embert egyformán szeret, és mindenkit gyermekének tart, mert Isten felhozza napját jókra - rosszakra, esőt ád igazaknak és hamisaknak földjére, s ahogy most is hallottuk az igéből: Isten jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt is. Nem örökké. Az örök életben nyilván nem fogadtatnak be ezek, de e földi életben Isten végtelen szeretettel hajol le azokhoz is, akik őt egyáltalán nem szeretik, nem ismerik vagy éppen gyűlölik. Isten azokról is gondoskodik atyai jóságában, hátha egyszer rájönnek  arra, hogy kinek köszönhetnek minden jót az életükben, és hogy jobb dolog Isten gyermekeként élni e világban, mint árva sorsüldözöttként, akinek senkije sincs.

            Igen, Isten válogatás nélkül minden embergyermekéről gondoskodik, Isten irgalmas hozzánk. Krisztus az egész világ bűneiért halt meg, minden ember bűneiért. Ha mi az ő gyermekei vagyunk, akkor ezt a szeretetet élvezzük, és ezt kell továbbadnunk. Isten rajtunk keresztül akarja megmutatni ennek a világnak, hogy ő kicsoda. Isten irgalmassága kell, hogy áradjon rajtunk keresztül is ebbe a világba. Erre választotta ki az övéit, hogy így adjunk esélyt másoknak, akik nem ismerik még az Istent, hogy ismerjék meg ezt a másfajta világot, másfajta életet, gondolkodásmódot, viselkedésmódot - rajtunk keresztül. Nem fogják megismerni az Istent, ha mi nem így viselkedünk. A hitetlen emberek bibliája a hívők élete, mert nem olvassák a Bibliát.  Kit ismernek meg rajtunk keresztül? Ezt a kérdést tegyük fel magunknak, és válaszoljunk rá őszintén!

            A másik felelet arra a kérdésre, hogy miért legyünk ilyenek, így hangzik a felolvasott igében: ennek van jutalma. S ebben a jutalomban benne van az, hogy így lesz békességünk. Ha valakire haragszunk, akkor a lelkünk háborog. Ha valakinek nem tudunk megbocsátani, akkor állandó szorongás van bennünk, valami feszíti a szívünket, és újra meg újra bosszúvágy tör fel bennünk, amit aztán talán leküzdünk. De mindaddig, amíg szívből nem tudunk megbocsátani, addig gombóc van a torkunkban és nagy súly a szívünkön, és Jézus azt akarja, hogy ez ne legyen. Aki meg tud bocsátani szívből, és a rosszat nem akarja rosszal viszonozni, hanem megszánja azt a nyomorult embert, aki nem tudja, hogy mit cselekszik, amikor bánt, annak lesz békessége. Aki kipróbálta, tudja ezt. Teljes meggyőződéssel vallom testvéreim, hogy amíg bárkire haragszom, addig nincs a lelkemnek igazi békessége, addig nem tudok igazán tiszta szívből imádkozni, és prédikálni sem. Ahhoz, hogy felszabaduljon a lelkem, ahhoz meg kell bocsátani, és meg kell értenem a másik embert. Ez az első jutalom: a lélek békessége. S aztán talán, nem törvényszerűen, az, hogy az ellenségből barát lesz. Ennél nagyobb győzelem a világon nincsen. Nem az a győzelem, hogy valakit magam alá gyűrök, mert lehet, hogy holnap megfordul a kocka, vagy valaki más fog engem maga alá gyűrni. Az a győzelem, hogyha az ellenségből barátot tudtam csinálni, mert nem viszonoztam rosszat rosszal. A végső jutalom nyilván az, hogy Isten ezt számon tartja, és az örök életben jutalmazza meg.

             Befejezésül egy fölfedezésemet szeretném elmondani, amelyre most a napokban jutottam e szolgálatra készülve. Az ellenség szeretetét, ahogy mondani szokták (bár itt nem kifejezetten az ellenségről van szó, hanem arról, hogy válogatás nélkül minden ember iránt jóhiszeműek, jóindulatúak, megértők legyünk), ezt végcélnak, a hívő élet legmagasabb fokának szokták tartani. Általában úgy szoktak beszélni róla még az egyházon belül is, hogy igen, ez volna az igazi, de ettől még nagyon messze vagyunk. Most legyen elég az, hogy templomba járok, elkezdtem olvasni a Bibliát. Majd talán egyszer eljutok oda, hogy szeretni tudok mindenkit, még az ellenségemet is. Nos, az én fölfedezésem az, hogy Jézus ezt a működése kezdetén, mondhatnám: annak első szakaszában mondja, s ha figyeltétek a Biblia szavait, így olvastuk: "Mondom nektek, akik most hallgattok engem: szeressétek ellenségeiteket!" Ez nem a végcél! Ez nem a hívő élet netovábbja, csúcsa, amelyre talán néhány ember az élete végén majd eljut, hanem ez az út a cél felé. Ez az, amit Jézus azoknak, akik ott körülötte vannak, a kezdő tanítványoknak meg az érdeklődő sokaságnak mond. Ha azt akarjátok, hogy valami lényeges, jó változás történjen az életetekben, akkor ezt kezdjétek el!

            Vagyis mit? Hogy magatokért bosszút ne álljatok, hogy ne forrjon bennetek a harag, hanem szánjátok meg azt az embert, aki rosszul bánik veletek, nem tudja a szerencsétlen, hogy mit tesz; hogy jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket! Van valaki, aki gyűlöl téged, rosszindulatú veled szemben? Próbáld meg, hogy te jót teszel vele, megajándékozod, meglátogatod, jó szóval közeledsz hozzá, hogy segítesz az életében valamit megoldani. Próbáld meg! Áldást mondj arra, aki átkot mond rád! Jót kívánj annak, aki neked rosszat kíván! Próbáld meg! És imádkozz azért, aki bántalmaz téged!

            Talán itt lehet az egészet elkezdeni. Mielőtt elindulnék ahhoz, akivel nem szeretnék találkozni szívem szerint, akinek kerülöm a társaságát, a tekintetét, elkezdek imádkozni – érte. Nem ellene, nem azért, hogy "Uram, én nem teszek semmit, de te büntesd meg! Zúdítsd a nyakába azt, amit ő zúdított az én nyakamba!" Nem, nem erre az imádságra bátorít Jézus. Hanem "Uram, bocsáss meg neki! Nem tudja, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem. Bocsáss meg neki!"

Az az imádság, amit elkezdünk mondani másokért, átformálja az iránta való viszonyunkat, ellenérzésünket jóindulattá. S akkor talán föl tudunk kelni, és mondunk neki valami jót, teszünk vele valami jót; elkezdődik az a gyógyító folyamat rajtunk keresztül is, amit Jézus indított el ezen a világon. Akkor fogjuk érezni, hogy mennyire igaza van Jézusnak, mert ennek van jutalma a mi életünkben, az ő életében, az egész világ életében.

            "Legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas. "Ámen.

(Ref. énekeskönyv 234. 3.)

            Ó, szeretet, áraszd ránk meleged,

            Hadd kóstoljuk édességedet!

            Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,       

            Egyességben és békében éljünk.

            Könyörüljél!

Imádság:         Urunk, te tudod, bennünk is hányszor fogalmazódott meg ez a gondolat, hogy szép dolgok ezek, de én még messze vagyok tőle. S te most megkérdezel bennünket, hogy mikor akarjuk ezt elkezdeni? Lesz-e életünkben olyan nap, amikor úgy érezzük, hogy erre megértünk? Te azt akarod, hogy ma kezdjük el. Csak veled tudjuk, nélküled nem! Éreztesd meg velünk könyörületedet, irgalmasságodat, minden bűnünket eltörlő szeretetedet; azt a tökéletes megértést, amellyel ember nem rendelkezik ezen a földön! Könyörgünk, Urunk, hogy áraszd ki ránk a te szeretetedet, hogy mi is megtanuljunk szeretni! Szeretnénk elkezdeni ma, vagy ma újra, hogy megértéssel, szánalommal, irgalommal forduljunk azokhoz, akik sok fájdalmat okoznak, akik nem értenek meg bennünket, nem is akarnak, akik oly sok rosszat tettek velünk; szeretnénk mi másképp viszonyulni hozzájuk. Légy segítségül, tölts el bennünket Lelkeddel, adj jó tanácsokat, adj bölcsességet, világosságot, mikor mit kell mondanunk, tennünk, és töröld el szívünkből a gyűlöletet, a bosszúvágyat, a haragot; oldozz fel bennünket a te békességeddel igazi szeretetre! Ámen.